Új cikksorozattal jelentkezünk, melynek minden részében egy filmélményt ajánlunk, sajátos kiegészítéssel.
Történelem, misztikum, technika, kaland, rejtély, s ígérem, ha megnézik a filmet, még folytatni tudják majd a sort. A Fehér Tigris című filmet 2012-ben forgatták a háborús-történelmi filmek mesterei, az oroszok.
A történet 1944-ben kezdődik. A keleti hadszíntéren megmagyarázhatatlan események sorára figyel fel a Vörös Hadsereg vezetése. Mind a saját katonáik tapasztalatai, mind elfogott németek kihallgatásai alapján arra a következtetésre jutnak, hogy a német sereg rendelkezik egy szinte legyőzhetetlen, minden eddigi bevetéséből saját lábon, azaz saját lánctalpain távozó Tigris tankkal. Egy fogságba került SS azt mondja az egyik kihallgatáson: „…ez a tank a német szellem, legyőzhetetlen…”
Ezzel egyidőben pedig egy szovjet harckocsivezető túléli a címadó „Fehér Tigrissel” vívott csatát. A harckocsija találatot kap, teljesen kiég, a katona testének 95 százaléka megég. Az erdőben hevenyészve összeütött „kórház” naturalista ábrázolása őszintén mutatja meg a nézőknek a sebesült katonák túlélési lehetőségeit. A túlterheltséget, a személyzet és orvosi felszerelés hiányát, a higiéniai körülményeket. Ennek ellenére a főhős túléli rettenetes sérüléseit, s mondhatnánk, mint legújabb kori Főnix születik újjá korábbi hamvaiból. Elfelejtve bár mindent, ami a családjához vagy múltjához kapcsolná, de főnixi voltában részesülve abban a különleges tulajdonságban, hogy megérti, amit a tankok mondanak. A kilőtt harckocsik elmesélik neki vesztük történetét, az újak pedig félelmeiket, reményeiket, aggályaikat.
Természetes, hogy egyesek csodafegyvert látnak Iván Ivanovicsban, mások pedig kötözni való bolondot. Ez a két vélemény a film során végig vetélkedik egymással, hol egyik, hol másik kerekedve felül.
A szovjet felső vezetés elhatározza, hogy a német szupertank ellen egy teljesen új T-34-es modellt hoznak létre expressz idő alatt, amelynek meg kell vele küzdenie és le kell győzze azt.
Akik szeretik a sok technikai eszközt felvonultató, füstben, porban, sárban vágtató tankok látványát, azok mindenképpen megkapják ezt az élményt. Hol egész századok, hol csupán a főhős és piciny legénysége csatázik a szellem ellen. A Fehér Tigris a legváratlanabb pillanatokban tűnik fel a csatatéren, majd ugyanígy vesztik szem elől. Áthatol járhatatlan mocsarakon, erdőkön, megjelenik a semmiből, s válik köddé. Az utolsó hír róla, hogy egy csatában megrongálódott, de ismét nyoma veszett.
Az idő közben halad, egy rövid jelenetben maga a nagy H. jelenik meg a képernyőn, s egy árnyékban ülő személy felé panaszolja el monológját. Keservei között, önigazolásként kimondja, talán életében egyetlen egyszer az igazságot – „…mi voltunk elég bátrak ahhoz, hogy megtegyük, amiről Európa csak fantáziált…” Hogy ez az ipari méretű népirtást, vagy a fiatal Szovjet állam elpusztítására tett kísérletet jelenti? Fel sem teszik az alkotók e kérdést, rábízzák a nézőkre.
A sötét arc mögött pedig ki lehet? Talán egy riporter. Vagy valamely nyugati hatalom összeköttetést ajánló megbízottja, aki reménnyel kecsegteti Hitlert a szovjetek elleni közös harcra. Esetleg maga a Sötétség Hercege, aki felkereste kegyencét az utolsó út előtt, benyújtani a számlát? Én nem tudom megmondani, de a Kedves Néző talán majd eldönti.
Biztató pillanat, amikor végre Berlin elesik, német hadifoglyok hosszú sora bandukol a város útjain. A fogságba került tábornokok fel sem tudják fogni, hogy mindez megeshetett velük. Azért biztató, mert a néző most már tudja, hogy vége. Hogy nincs több szörnyűség, nincsenek égő tankok, erdőben, sebtében elvégzett műtétek, mocsarakból hátunk mögé lopakodó, legyőzhetetlen szörnyek.
Ha Wagner zenéjének hallgatása közben a telefonja, vagy karórája világító számlapjára néz a kedves mozirajongó, lazíthat a karfa szorításán és kicsit kinyújthatja a lábát, hiszen látja, hogy hamarosan vége a filmnek, alig maradt valami a vetítési időből. Még pár mondatban elbúcsúzik a „tankista” Iván Ivanovics és a sztori során századosból ezredesig avanzsált, kettes számú főszereplő, ha a Fehér Tigrist nem számoljuk. Az ezredes bizakodva néz a jövő és a várva várt béke felé, míg Főnix Iván szomorúan azt feleli a reményteli szavakra, hogy nem szabad örülni, hiszen nem pusztult el a Fenevad, vagy a Szellem(?). Várni fog 20, 25, akár 100 évet is, aztán majd újra előjön a semmiből.
Ez a semmi a mocsár lesz-e, ahol utoljára nyoma veszett? Vagy a sűrű erdő, ahonnan időnként nesztelenül osont ellenfelei mögé? Erre sincsen konkrét válasz. Akár egyik, akár másik is lehet. Vagy valami egészen új formában tűnhet fel.
És igen, végre „jönnek a betűk” ahogy régen mondtuk a filmek végén. Már biztosan lezárult a történet, aki akarja, még elolvashatja a stáblistát, aki elzsibbadt, felállhat és somfordálhat a kijárat felé. S ha kilépünk az esti utcára, élvezettel szívjuk be a nyári, friss levegőt, ropogtatjuk meg gémberedett ízületeinket és sétálunk hazafelé. Közben pedig nem gondolunk arra, amiket a szereplők kimondtak a fülünk hallatára, a szemünk láttára: hogy a legyőzhetetlennek tűnő szörny az akkori német szellem, hogy Hitler az akkori Európa, azaz a Nyugat dédelgetett fantáziáját valósította meg a keleti háborújával, s hogy a szörny eltűnt ugyan, régóta nem látták, de nem sikerült legyőzni, elpusztítani. A fasizmus él, ha rejtőzik is, évek vagy évtizedek múlva vissza fog térni, megpróbálja elvenni ismét, amit magának követelt.
Jó mozit, jó szórakozást!
Kós Zoltán
