„Ha csak tovasuhanunk egy-egy díszesebb szántó mellett, akár levendulának is nézhetjük a virágzó facéliát. De vajon mi is ez a jellegzetes illatú növény?
A közönséges mézontófűként (Phacelia tanacetifolia) is ismert, észak-amerikai eredetű lágyszárú növényt ilyenkor, július tájékán takarítják be.
E kék virágú kultúra hasznosulásáról Bálint gazda elsőként a méhészeti célt emeli ki írásában: „Virágai gazdag nektártermeléssel tűnnek ki, a róluk gyűjtött méz kellemes zamatú, halványbarna színű.” Magyarországon a Mosoni-síkságon terem az ország facéliamennyiségének 90 százaléka, ami egyben azt is jelenti, hogy máshonnan is hoznak kaptárokat az itteni méhlegelőkre, ráadásul 4-8 hétig virágzik a szakaszos vetésnek köszönhetően, a virágok sok és nagy cukortartalmú nektárt rejtenek.
Virágzás után a következő lehetőség a magvak kinyerése. Nagyobb területekről kombájnnal takarítják be az érett magokat és szárítás után vetőmagként tárolják el a következő évre. Hazánkban elsődlegesen e célból termesztik, ill. egyre gyakrabban zöldtrágyaként hasznosítják, mivel nagy mennyiségű szerves anyagot tartalmaz. Virágzás után egyszerűen termőföldbe szántják a növényt, így juttatva a talajt tápanyagokhoz, mielőtt a következő kultúrát elvetik.
„Gyorsan lekerülő növénynek” ismerik a gazdálkodók, azaz viszonylag sebesen nő: március végén, április elején a fagyok elmúltával ültetik, és jó két hónap múlva már virágzik is. Gyors fejlődőképessége miatt nem ritka az sem, hogy másodvetésben ültetik és beszántásával a tavaszi vetések előtt javítják fel a gazdálkodók a területüket.
„Még kevéssé ismert, hogy a facélia takarmánynövényként is hasznosítható. Nincs semmilyen mérgező hatása, fehérjetartalma és aminosav-összetétele is kedvező, beltartalmi értékei tekintetében alig marad el a lucernától. Takarmányértéke virágzáskor a legnagyobb” – írja online cikkében a Lajtamag.
Hobbikertekben díszítőként ültethető, szárított virágait otthonunk téli ékeként is élvezhetjük.”
Címlap fotó: Facéliaültetvény Halászi közelében, a kisalföldi naplemente fényében. FORRÁS: SARUSI ISTVÁN
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
