„Az Örkény Színház művésze a Nők Lapjában nyilatkozott Krúdy Tamásnak népszerűségről és világunk jelenlegi állapotáról.
“A papírforma szerint nyolc óra a munkaidőnk, két részre osztva, 10-tól 14 óráig tart az első fele, illetve 18-tól 22 óráig a második. Ez valójában nem ennyi. A kettő között ugyan van szabadidő, de az ember nem tud teljesen leereszteni, különösen, ha este előadása van. Tehát tizenkét órázunk, ami nem baj, mert ez ilyen hivatás, de azért elég fárasztó tud lenni. Egy kívüálló nem tudja, mert nem is tudhatja, hogy egy próba milyen jelenléttel, koncentrációval és energiabefektetéssel jár. Rengeteg kalóriát égetünk el ilyenkor” – mesélte Für Anikó.
A kérdésre, hogy viseli a szakmával járó az időhiányt a családja, mit szól hozzá például a férje, a színésznő elmondta: “Jól. A férjem tudta, kit vesz el, ő sem teljesen outsider. Az első házasságából származó mostohalányom, Fekete Linda, például a kolléganőm. És a férjem is régóta mozog a színház világában, a Madách Színházban még darabját is adták elő, a Dögkeselyű című filmből írt rockjátékot. De írt dalszövegeket is, szóval van köze az előadó-művészethez, tudta, mire számíthat.”
A fiáról szólva úgy fogalmazott: “Mindig sajnálom az estéket, amiket nem tölthetünk együtt, és ezt meg is mondom neki. Amikor bent vagyok a színházban, akkor már nagyon jó, de amikor kilépek a házból, az nagyon nehéz. Nem mintha a fiúk ne lennének el remekül otthon, én sokkal inkább azt az időt sajnálom, amíg nem lehetek velük, és amit soha többé nem lehet visszahozni. Így viszont felértékelődik az az idő, amikor együtt lehetünk. Szoktunk görbe napokat tartani, megpróbálunk minőségi időt együtt tölteni. Azzal vigasztalom magam, hogy az anyukám egyedül nevelt fel engem, ötvennyolc órát tanított egy héten, mégis az maradt meg bennem, hogy mi állandóan együtt voltunk.”
Arról is faggatták, mi a népszerűségének titka:
“Nem tudom. Fogalmam sincs, mit esznek rajtam, de isten tartsa meg a jó szokásukat. Ebben a szakmában igazán csak a személyesség az, ami érdekes. Ha a színész teljesen odaadja magát, ha a médiuma lesz annak, amit játszik, akkor izgalmas. Természetesen ez csak minőségi irodalomnál működik.
De ugyanez igaz például a gyereknevelésre és az egész életre is. Nem kellenek a fölösleges dolgok, nézzük mindennek a lényegét. Nem én vagyok a fontos. Én nem is szeretek szerepelni. Általános és középiskolás koromban rosszul voltam, ha nekem kellett verset szavalnom. Ám az alatt a fél év alatt, amíg a színművészeti felvételijére készültem, rájöttem, hogy itt nem az én személyem a fontos, hanem az, amit csinálok, és ez felszabadítóan hatott rám.”
A felvetésre, miszerint a két dolog közül, amitől az emberek a legjobban félnek, az egyik a halál, a másik viszont a nyilvános szereplés, úgy reagált: “Ez egy szertartás. Nem akarok túl nagy szavakat használni, de az emberek elé kiállni és valamit nekik megmutatni szent dolog. Az ember minden este mást kotyvaszt, és minden este más a színpad és a közönség között a kémia. Én minden estével és minden egyes új irodalmi művel lehetőséget kapok a megújulásra, hogy jobb legyek, javítsak magamon.”
Azt is hozzátette: “Álszentek vagyunk, fontoskodunk, ám amikor odakerülünk, hogy most akkor lehetne is valamit tenni, akkor nem tesszük, mert lehet, hogy két fityinggel többe kerülne. Ami felé megyünk – és ezt ne vegye kötelező apokaliptikus nyavalygásnak -, az bennem mindenféle szempontból aggodalmat kelt. Az alapos, elmélyült tudás van kiveszőben. Olyan ez, mintha minden kezdene kétdimenzióssá válni, elvesztené a mélységét. A tudás, az emberi kapcsolatok, minden. Állandóan pörgünk ezerrel, folyamatosan felszínes impulzusokra reagálunk, miközben arra nem marad időnk, hogy az életünk megtörténjen. Pillanatról pillanatra élünk, és közben nincs lehetőségünk lecsengetni a dolgokat. Csendben lenni. Pedig az ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a pörgés. Az embereket le akarják szoktatni a gondolkodásról, felelősségvállalásról” – vélekedett Für Anikó.”
Címlap fotó: Szinhaz.online
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
