„Az életadó elemnek kalandos volt a felfedezése, az első elismert publikáció 1774. augusztus 1-én látott napvilágot.
Jó ötszáz évvel ezelőtt Leonardo da Vinci kezdte gyanítani, hogy a mindannyiunk által beszippantott levegőben kell lennie egy létfontosságú alkotóelemnek, amely tűz hatására megsemmisül. Ezt a következtetést tűzben elpusztult, de nem megégett, hanem megfulladt állatok tanulmányozása nyomán vonta le. Számos középkori alkimista próbálta azonosítani ezt az elemet, mindhiába. Végül Joseph Priestley angol kémikus 1774-ben sikerrel járt: képes volt elkülöníteni a titokzatos szubsztanciát, egyszersmind bebizonyítani, hogy egyetlen kémiai elemről van szó, nem pedig gázok elegyéről.
Priestley elsőként publikálta az eredményt, ennélfogva őt illeti azóta is a tudományos dicsőség. Ennek dacára Antoine Lavoisier francia kémikus váltig állította, Priestley-től függetlenül ő is felfedezte az ismeretlen gázt, amelyet oxigénnek nevezett el (a szóösszetétel „savcsináló”-t jelent, a magyar nyelvújítók „éleny”-nek nevezték az oxigént egy ideig). Mivel azonban kiderült, hogy Priestley meg tudta mutatni Lavoisiernek az oxigén előállításának módját, ezért a francia tudós eredménye – ha szabad ezen élcelődnünk – légből kapottnak bizonyult.
Különösen azért, mert ha minden igaz, sem Priestley, sem Lavoisier nem tekinthető az oxigén valódi felfedezőjének. Az érdem Carl Scheele svéd patikusé, aki egy évvel Priestley előtt azonosította a gázt. Balszerencséjére a Lavoisier-nek küldött levele út közben elkallódott, a tudományos beszámolóján pedig 1777-ig ült a nyomdász.
Így lehet, hogy augusztus elsején Joseph Priestley-re emlékezünk. Pedig az oxigénnek három atyja is van: Scheele a felfedező, Priestley a publikáló és Lavoisier a névadó.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
