„„Az emberek azt mondták, a nők képtelenek átúszni a Csatornát, bebizonyítottam, hogy tévednek” – mondta az amerikai Gertrude Ederle (1905–2003), aki 1926. augusztus 6-án 14 óra 34 perc alatt jutott át úszva Franciaországból Angliába, amivel két órát vert az addigi legjobb férfi időre. Teljesítménye azért is példaértékű, mert első próbálkozása kudarccal zárult, ám nem adta fel, és második nekifutását ragyogó siker koronázta. A világszerte ismertté váló nő útja azonban korántsem volt zökkenőmentes.
„Anglia vagy a fulladás” – állt a New York Daily News első oldalán 1926. augusztus 6-án, a nagy napon, amikor az amerikai Gertrude Ederle átúszta a La Manche csatornát. A gyorsan változó árapályokkal tarkított, kétméteres hullámokkal, különösen hideg vízzel és rendkívül sok medúzával színesített, extrém nehéz, 34 kilométeres kihívást azt megelőzően csupán öt férfi tudta teljesíteni.
Ederle 1905 októberében német szülők gyermekeként látta meg a napvilágot New Yorkban. A helyi nyilvános úszómedencében teljesítette az első karcsapásokat, majd New Jersey strandján tökéletesítette a mozdulatokat. Olyannyira a szívéhez nőtt az úszás, hogy otthagyta az iskolát, hogy versenyzőnek álljon. A Női Úszó Szövetséghez csatlakozva már 16 évesen megnyerte első komolyabb díját, három évvel később pedig már az 1924-es olimpián vett részt. A Párizsból egy arannyal és két bronzzal hazatérő lány igen csalódott volt, hogy csupán csapatban tudott a dobogó legfelsőbb fokára állni (4×100 méteres gyors váltóban). Még Franciaországban volt, amikor szöget ütött fejében a gondolat, hogy átússza az Angliát és Franciaországot elválasztó La Manche csatornát.
1925-ös kísérlete kudarccal zárult, ugyanis edzője, Jabez Wolffe, aki a csatornát 22 alkalommal kísérelte meg átúszni, azt hitte, hogy az éppen pihenőt tartó lány rosszul van, ezért segítséget küldött neki, a britek pedig diszkvalifikálták. A szabályok szerint nem érinthette meg senki a vízben úszó sportolót, ám ételt és italt természetesen adhattak neki. Egyes vélemények szerint a féltékeny britek lihegték túl az egészet, és nekik köszönhető, hogy végül nem tette meg a teljes távot, és kénytelen volt beszállni a hajóba. Mások szerint egyértelműen az edző hibázott.
Aznap valóban küzdelmes lett volna teljesíteni a távot, a dagály elég heves volt és a felkészülése sem volt megfelelő. Az öt-hat óránként esedékes árapályváltozás miatt nem is lehetett egyenesen úszni, csak cikkcakkban, hogy az ár is segítse az úszót. Következő edzője, Bill Burgess – aki 1911-ben másodikként teljesítette a távot – azt tanácsolta neki, hogy adja fel, ha túl küzdelmes harcot folytat és a hullámok is ellene dolgoznak, mert különben idő előtt kifárad.
Gertrude a következő évben újra nekiveselkedett. Extra motivációt jelentett, hogy az édesapja megígérte, hogyha teljesíti a távot, kap tőle egy tűzpiros sportkocsit. 20 évesen tehát újra megpróbálta, ezúttal jobban felkészült a hullámokra és az árapállyal történő haladásra. Korábban használt hagyományos úszódresszét is lecserélte egy általa tervezettre.
A női fürdőruhák akkoriban még csupán egy gyapjúdresszből, harisnyanadrágból és cipőből álltak. Sokan érveltek amellett, hogy ezek a ruhák túlságosan nehézkesek és cseppet sem biztonságosak, azonban a legtöbb nő ezt hordta, ugyanis a testre tapadós változat még tabunak számított. 1907-ben például a bostoni parti őrség letartóztatta Annette Kellerman ausztrál úszónőt, mert a lábát mezítelenül hagyó dresszt viselt. Ederle első kísérleténél nagyon megszenvedett a hagyományos változattal, ugyanis az megszívta magát vízzel, ezzel növelve a súlyt, ráadásul a hidegtől sem védett. 1926. augusztus 6-án azonban már egy jóval könnyebb szerelésben jelent meg, testét pedig jó vastagon bekente zsírral.
Második nekirugaszkodása már sikeres volt, 14 óra 34 perces ideje ráadásul két órával jobb volt, mint az addigi leggyorsabb férfié. A franciaországi Cape Gris-Nezből indult és utazása az angliai Doverben ért véget. A motorkerékpáros védőszemüvegben úszó, útja közben csirkecombot, narancsot és zöldséges csirkelevest majszoló Gertrude-ot az Elzász nevű vontatóhajó kísérte, ahol családtagjai és az őt szponzoráló New York Daily News és Chicago Tribune újságírói kaptak helyet. Ez volt az első sportközvetítés, amelynek híreit vezeték nélkül tudták közvetíteni. Egészen pontosan a hajóról Londonba ért a jel, ahol az újságok friss információkat szerezhettek a lány hollétéről, haladási sebességéről és erőnlétéről. Ennek is köszönhető, hogy az angolok pontosan tudták, mikorra várható a lány felbukkanása a tengerparton, így óriási tömeg verődött össze érkezésekor.”
Címlap fotó: mult-kor.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
