„A halálfejes lepke hazánkban is megfordul a nyári-őszi hónapokban, e hatalmas termetű éjjeli lepkéről kevesen tudják, hogy hosszú távú vándor.
Számos vándorló állatról tudunk, ám a vándorlás folyamatát az egyedeket illetően csak kevés esetben tudjuk nyomon követni, ez különösen igaz a kisebb méretű állatokra, például rovarokra. Hogyan jut el egy rovar egy helyszínről egy másik, távoli helyre?
A Max Planck Állati Viselkedéskutató Intézet és a Konstanzi Egyetem kutatói nemrégiben szendereket vizsgáltak, a 8-13 centis halálfejes lepkék Afrikából Európába vezető útjukon akár 4000 kilométert is megtesznek. Ahogy sok más hosszú távú vándor, ez a faj is több generáción át teszi meg a teljes utat – vagyis a hozzánk, s északabbra érkező egyedek nem Afrikában születtek, hanem generációkon át érik el Afrikából Európát. Sajnos az utóbbi években jelentősen megcsappant a számuk hazánkban, ezért a legtöbben csak a Bárányok hallgatnak c. filmből ismerhetik.
Aki mégis találkozott vele alkonyatkor, vagy éjjel, sose felejti el mélyen zúgó repülésük hangját, vagy azt, ahogy egy-egy éjjel nyíló virágból nektárt szívogatva lebegnek (más szenderekhez hasonlóan). Ha sikerül egy példányt a kezünkre édesgetni (szó szerint, a mézet nagyon szeretik!), és hozzáérünk a lepke testéhez, cincogó-nyikorgó hangot ad.
A Science folyóiratban közzé tett tanulmány szerint a német kutatók kicsinyke, 0,2 grammos rádiós jeladókat applikáltak a 3,5 grammos lepkékre. „A lepkék éjjelente valószínűleg több táplálékot fogyasztanak el, mint a jeladó tömege, így igencsak könnyű számukra az eszköz” – mondta Myles Menz, a kutatás vezetője.
14 jeladós lepkét követtek, amelyek útját 4 órán át, vagy 80 kilométeres távolságig figyelték a szakemberek, 15 percenként rögzítve az állatok helyzetét. A lepkéket egy kisrepülőről követték, ezért is volt limitált, hogy meddig figyelik őket, hisz a repülő nem várakozhat a végtelenségig a levegőben, ha a lepke épp leszállt pihenni vagy enni.
Konstanz városától délre-délnyugatra, az Alpok irányába mentek a lepkék, a Mediterráneumba és Afrikába vezető útjukon. A rögzített utak elemzéséből kiderült, hogy a halálfejes szenderek nyílegyenesen repültek céljuk irányába. A körülmények alapján világos volt, hogy ezt nem azért teszik, mert vártak a hátszélre, hanem azért, mert képesek az egyéb irányokból fújó szelekkel szemben különféle módszerekkel tartani a megkívánt irányt. Amikor megfelelő hátszelet kaptak, akkor nagy magasságban és lassan repültek, nagyrészt a szélre bízva a mozgást, ám erős ellenszélben a talajhoz közelebb és gyorsabb tempóban repültek, hogy így is tartani tudják irányukat.
„Sokáig az volt a nézet, hogy a rovarok vándorlása jórészt arról szól, hogy hagyják, hadd sodorja őket az aktuális légáramlat. Azonban sikerült kimutatni, hogy e rovarok is kiváló navigátorok, egyenrangúak a madarakkal, és sokkal kevésbé érintik őket a szélviszonyok, mint ahogy korábban gondoltuk. Azzal, hogy demonstráltuk, technikailag lehetséges egyedi rovarokat követni a vándorlásuk során s így részleteiben megfigyelni a repülési stratégiájukat, reméljük, más kutatókat is ilyen vizsgálatokra inspirálhatunk” – tette hozzá Menz.
A kutatók szeretnének arra is választ találni, miként képesek a halálfejes lepkék nyílegyenes útvonalat tartani. Menz hozzátette: „Korábbi laborvizsgálatokból úgy sejtjük, talán valami belső iránytűjük lehet, látáson és mágnességen alapuló egyaránt, amelyek segítik az eligazodásukat a világban.””
Címlap fotó: MPI OF ANIMAL BEHAVIOR/ CHRISTIAN ZIEGLER
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
