„Műveket és művészeket egyaránt gyűjtött. A legenda szerint a híres műgyűjtő csak unalmában fordult a műtárgyak és alkotóik felé, de mindkét vadászterületen igen sikeres volt. Övé lett a XX. század legjelentősebb kollekciója, és szeretőinek népes táborával sem vallott szégyent.
Kis árva nagy örökséggel
Az 1898-ban született Marguerite „Peggy” Guggenheim olyan területre merészkedett, ahol addig jobbára csak férfiak uralkodtak: koronás fők, ravasz műkereskedők vagy nagylelkű mecénások. Ám kitűnő szemének köszönhetően végül is felbecsülhetetlen értékű kollekciót halmozott fel. Ami pedig a férfiakat illeti, választása e téren sem nélkülözte az igényességet. Az is lehet persze, hogy a nagy számok törvénye alapján került a „gyűjteménybe” rengeteg jelentős művész, többek között a Nobel-díjas Samuel Beckett író és Max Ernst festő-szobrász, a modern képzőművészetek pápája. Maga Peggy Guggenheim önéletrajzában közel ezerre teszi azoknak a férfiaknak számát, akikkel viszonya volt. Nem csodáljuk, hogy nem mindegyikük nevét tudták kinyomozni még a legelszántabb életrajzírók sem. (A szeretők között néhány nő is akadt.)
Nem tudjuk, hogyan alakult volna Peggy élete, ha szülei házassága sikerül. Az apa, a bányászatból hihetetlenül meggazdagodott, svájci-német zsidó családban született Benjamin Guggenheim azonban 1911-ben végleg búcsút mondott feleségének, három gyermekének, sőt még az üzletnek is. De nem sokáig élvezte a teljes szabadságot: egyik szeretőjével éppen a Titanicon utazott, amikor a hajó 1912. április 12-én jéghegynek ütközött. Az elegáns, frakkba öltözött férfi a csónakba segített egy-két hölgyet, majd a legenda szerint kabinjában szivarozva, konyakot iszogatva várta a halált: lányának volt kitől örökölnie szabadságvágyát, kalandszeretetét és kitűnő stílusérzékét.
A holland származású édesanya, Florette Seligman bankárcsaládjának is volt mit a tejbe aprítania: Peggyt és testvéreit gyerekkorukban inasok, szobalányok, nevelőnők hada vette körül, szeretetet azonban nem sokat kaphattak. A személyzet utálta az elkényeztetett kislányokat, az egyik nevelőnő állítólag még azzal is megfenyegette Peggyt, hogy kivágja a nyelvét, ha panaszkodni mer. Panaszkodni ugyan nem volt kinek: a mama „gyenge idegei” is legendásak voltak, a kis milliomos lánykát szeretetteljes kapcsolat csupán nővéréhez, Benitához és húgához, Hazelhez fűzte – Peggy excentrikusságát sokan anyai örökségnek tartják.
Hogy ki rendezte be az előkelő környéken lévő New York-i otthont, nem tudjuk, de a kislány műtárgyak között nőtt fel, egyik szalonjuk bútordarabjai XIV. Lajos udvarából kerültek a 72. utcába, ebédlőasztalukról maga XV. Lajos evett. Furán hangzik, pedig igaz: az apa halálával Peggy családja tönkrement, az anya ugyanis egy jó darabig nem jutott az örökségéhez, így ők lettek a „szegény rokonok” az előkelő és dúsgazdag Guggeinheimek között.
E státus mindenesetre megtanította Peggyt a pénzzel bánni: innen eredhetett legendás fukarsága is. Míg egyik oldalról komoly vagyonokkal támogatott szegény művészeket, képes volt éttermi számláit aggályos arckifejezéssel tételenként leellenőrizni, figyelmét egyetlen fillérnyi túlfizetés sem kerülhette el. E jó tulajdonságát később is megtartotta: estélyein csak chipset szolgáltak fel, a lehető legolcsóbb whisky kíséretében: bár az talán tényleg csak aljas rágalom, hogy a poharakban maradt italt is visszatöltette az üvegekbe.
A mutatós, magas lánnyá serdült Peggy (arcának harmóniáját megtörő karakteres orráról maga is iróniával beszélt, de mégsem fordult soha plasztikai sebészhez) egy New York-i könyvesboltban kezdett dolgozni: nagy szerencséjére itt találkozott először a század első évtizedeiben kibontakozó avantgárd művészettel, amelynek élete végéig a rabja maradt.”
Címlap fotó: mult-kor.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
