„1942. augusztus 28-án született Szilágyi Tibor Kossuth- és Jászai Mari-díjjal és Kiváló Művész kitüntetéssel elismert színész, rendező.
Szilágyi Tibor pályájáról:
Budapesten született, apja építészmérnök, anyja irodista volt. Nem akart színész lenni, filmrendezőnek készült, színpadra a József Attila Gimnázium színháztermében lépett először, Anne Frank naplójában Otto Frankot játszotta. Mivel sikere volt, érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkezett, de nem vették fel. Ezután dolgozott betanított munkásként, segédmunkásként, anyagmozgatóként, miközben Varga Géza rendező társulatában színészkedett, első főszerepét a Fiúk, lányok, kutyák című darabban kapta.
A színművészetire 1961-ben vették fel, s 1965-ben végzett.
Még meg sem kapta a diplomáját, amikor Radó Vilmos, a kecskeméti Katona József Színház igazgatója, aki látta egyik vizsgaelőadását, meghívta Shakespeare Makrancos hölgy című színművének férfi főszerepére.
A bemutató nagy sikert aratott, ezt követően három évig volt a kecskeméti társulat tagja. Nagy szerepek sorát játszhatta el, többek között Dévay Camilla partnere lehetett A vágy villamosában.
1968-ban a Veszprémi Petőfi Színházba szerződött, ahol olyan színészek játszottak, mint Tánczos Tibor, Bitskey Tibor, Fogarassy Mária. Itt négy főszerepet kapott, az egyik Morvai István rendezésében Németh László Apáczaija volt. Ebben figyelt fel rá Both Béla, a Nemzeti Színház igazgatója, aki a társulatba hívta, de Szilágyi visszautasította az ajánlatot, mert a direktor nem tudta neki felsorolni, hogy milyen szerepekben számítana rá.
1969-ben a budapesti Thália Színház társulatának tagja lett, többek között Latinovits Zoltán, Dajka Margit, Inke László mellett, a fővárosban Csurka István Ki lesz a bálanya? című művében mutatkozott be. Négy év múlva felmondott, mert világhírű eposzokból készült színpadi adaptációkban kapott szerepet, s úgy vélte, hogy ezek a művek nem alkalmasak igazi jellemábrázolásra.
A József Attila Színházhoz szerződött, ahol ismét eljátszotta a Makrancos hölgyPetruchióját, 1977-ben innen szerződtette Marton Endre a Nemzeti Színházba, ahol olyan színészekkel állt színpadra, mint Cserhalmi György, Avar István, Ronyecz Mária, ragyogó szerepeket játszhatott, például Sütő András Káin és Ábel című drámájában Káint. Az intézmény művészeti vezetőjének 1978-ban Székely Gábort nevezték ki, aki nem osztott rá főszerepet, ezért ismét váltott.
1979-ben a Vígszínház művésze lett, ahol tizenegy évet töltött. Első premierje Csurka István Deficit című műve volt, talán legkiemelkedőbb alakítását Friedrich Schiller Don Carlosának Fülöp királyaként nyújtotta Szinetár Miklós rendezésében. Miután kifogytak alóla a nagy lehetőségek, barátsággal, főszereppel búcsúzva távozott a színháztól.
1990-től ismét a József Attila Színház, majd 1994-től újra a Nemzeti Színház tagja, 1997 és 2000 között az Új Színház művésze volt, itteni első szerepét Molnár Ferenc Az üvegcipő című színművében játszotta. 2003 és 2007 között a Soproni Petőfi Színház művészeti igazgatója, az intémény megszűnéséig, 2012-ig a Budapesti Kamaraszínház tagja volt, jelenleg a Soproni Petőfi Színház tagja.
Ötvenhét évad alatt csaknem 200 színpadi szerepet játszott el, melyek zöme jelentős főszerep volt. Idén februárban mutatták be a Veszprémi Petőfi Színházban Stephen Hawking életéről szóló A mindenség elmélete című darabot, melyben a tudóst folyamatos belső vitára késztető Időt alakítja.
1965-ben játszott Bacsó Péter filmjében, a Szerelmes biciklistákban, majd a Hideg napok című filmdráma egyik főszerepében volt látható 1966-ban. Száznál több játék- és tévéfilmben, sorozatban szerepelt, Oszi bátyámat alakította az Üvegtigris című sikerfilm mindhárom részében, s olyan alkotásokban tűnt fel, mint a Macskajáték(1974), Guernica (1982), Kisváros (1993), Ámbár tanár úr (1998), Európa expressz (1999), Rendőrsztori (2000), Eszter hagyatéka (2008), Kaland (2011).
Rendszeresen szinkronizál, számos alkalommal szólaltatta meg Walter Matthaut, Jean Renót, Philippe Noiret-t, Lino Venturát, Tom Wilkinsont és Richard Burtont, hangja a rádióban is gyakran hallható, főleg kabarékban.
Rendezőként első munkája Nódi Károly Nyitott ablak című darabjának tévéjáték-változata volt, majd Ira Levintől a Veronica szobája következett a Pesti Vigadóban 1987-ben. 1994-től több mint harminc előadást hozott létre, melyek között zenés darabok is vannak.
Készült róla portréfilm, írtak róla könyvet, saját tollából is született három. 2009-ben jelent meg Emlékszilánkok című kötete, melyben 65. születésnapja alkalmából írta meg versben addigi élete fontosabb pillanatait. 2011-ben látott napvilágot Gondolatmonológok címmel önéletrajzi könyve, szakmájáról, pályafutásáról ír a 2015-ben kiadott Katonai szakképzettsége: színész című könyvében.
Művészetét számos díjjal ismerték el. 1975-ben megkapta a Jászai Mari-díjat, 1982-ben érdemes művész lett, 1984-ben az Ajtay Andor-emlékdíjat vehette át, 1987-ben kiváló művész lett, 1996-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, 2002-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést. 2007-ben Kossuth-díjjal tüntették ki erőteljes színészi alakításaiért és rendezői munkássága elismeréseként. 2010-től Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában, 2018-ban Tolnay Klári-díjat kapott.
A Veszprémi Petőfi Színház idei évadában Szilágyi Tibor nyolcvanadik születésnapjának tiszteletére és ötlete alapján viszik színre Jerome Kilty Kedves hazug című darabját Oberfrank Pál rendezésében.
Szilágyi Tiborról saját szavaival:
Gyerekkori fotó: Az én gyerekkorom nem tegnap volt. Háborús gyerekként nem igazán a fényképeszkedéssel voltunk elfoglalva. Emlékszem egy olyan, ostrom utáni fotóra, ami a makói rokonoknál készült, és egy csirkével vagyok megörökítve. Azonban felmutatni már ezt nem tudom.
Soha: Soha nem akartam színész lenni, és tulajdonképpen ez jól is sikerült. Filmrendezői szakra készültem. 1960-ban érettségiztem – mintha ma lett volna –, és akkoriban már újra elindult a kulturális élet Magyarországon. Szerencsére a gimnáziumom is nyitott volt a kultúrára. Az iskola dísztermében fedezte fel például Bajor Gizi Latinovits Zoltánt. Játszottam az iskolai színjátszókörben, és sikerem volt. Nagyon helyesen csak diplomával lehetett a rendezői szakra jelentkezni, így a színésztanszakra adtam be a felvételimet, de rögtön kirúgtak. Hihetetlen szerencsém volt! Azóta is ünneplem, hisz így a híres lányosztályba – Tordai Teri, Béres Ilona, Szegedi Erika, Halász Judit – nem kerültem be. Ott fiúk nem rúgtak labdába, nem lettek híresek.
Pálya: Ez egy sikerorientált, önkifejezős és szemérmetlen pálya, hiszen a színész a legbelsőbb énjét tárja fel egy-egy szerep kedvéért, sír, zokog, levetkőzik. Itt nincs helye a kamunak, mert akkor semmi sem lesz hiteles. Ez a pálya ettől szép.
„Én sosem jöttem divatba”: Még a diplomát sem kaptam kézhez, de Radó Vilmos már azzal hívott Kecskemétre, hogy játsszam el Petruchio szerepét Shakespeare Makrancos hölgy című darabjában. Remek kezdés volt. A arra vonatkozik, hogy nekem nem voltak olyan rendezőim, akik vittek volna magukkal filmbe, színházba. Mindig az én döntésem volt, ha elszerződtem valahová, mint ahogyan az is, ha elszerződtem valahonnan. Számomra is hihetetlen, hogy ötven év áll mögöttem. Ötven év színészet. Csodás szerepekkel, kiváló partnerekkel.
Vándorszínész: Valószínűleg én vagyok a legnagyobb magyar vándorszínész, de mindig szakmai okokból álltam tovább.
Bátor pali: Huszonévesen még Both Bélának, a Nemzeti Színház igazgatójának is mertem nemet mondani, amikor le akart szerződtetni, mert nem tudta felsorolni, miket játszanék. De nemet mondtam Kazimir Károlynak is, amikor marasztalni akart a Tháliában. A mai napig ilyen vagyok. Engem mindig is a szakma érdekelt, mindig oda mentem, ahol a színház színház volt.
Legrosszabb tulajdonság: Halálpontos vagyok. Minden találkozó előtt már jóval ott vagyok. Nálam nem lehet elkésni. Rendezőként sem. A közelmúltban mondtam is valakinek, ha még egyszer elkésel: leváltalak. Ezenkívül baromi felkészült vagyok. Nem tudok mit mondani, úgy tűnik, unalmas ember vagyok. Egyébként mindent észreveszek, kiszúrok magam körül, és nem viselem el a rendetlenséget.
Oszi bátyám: Az oszibátyámos szerepek népszerűséget hoznak. A mai napig azzal állítanak meg meglett családapák és családanyák, hogy ők a Kántor nyomoz című filmsorozaton nőttek fel – miközben a Kántor-sorozat mindössze öt epizódból állt. De ez így van jól. Örülök, ha azonosítanak egy-egy filmszerepemmel – csak időnként jöjjenek el színházba is.
Kántor: Most is ismétlik a Kántort, és sokan megismernek, ott én voltam a kisfőnök. Aztán az Európa Expresszben én voltam a főrendőr. Voltak keményebb teljesítmények is, amikor robogó vonatba kellett kapaszkodni, miközben kihúztak a tetejére. Bujtor Istvánnal, aki szintén sokszor volt rendőr, a Bűnüldözők Szakmai Egyesületének tiszteletbeli tagjai vagyunk. Van róla igazolványom is, amit játékból néha bele is szoktam tenni a jogosítványomba.
Szakma: Még nekem, aki ötven éve állok elöl a színpadon, sem sikerült mindig minden, és a kétszázvalahány szerepem közül alig tucatnyi az, amit hosszú éveken át örömmel és felhőtlen boldogsággal játszhattam a közönség, a szakmai kritika és a saját megelégedésemre. Sok-sok tanulási folyamaton kell átesnie annak, aki meg akarja állni helyét a színpadon. A színészeknek és rendezőknek jobban kellene figyelniük és ügyelniük arra, hogy ne gyengüljön fel a szakmánk.
Szerencse: A generációm szerencsés ebből a szempontból, mert kiváló filmekben, tévéjátékokban kaptunk komoly szerepeket. Ráadásul a retro csatornán újra vetítik ezeket a műsorokat, s mivel ismétléspénzt is kapunk, most kezdik megfizetni azt, amit anno nem adtak oda. De ez is azt mutatja, hogy igény van a minőségi színjátszásra, arra a tudásra, amit a generációm képvisel. Másrészt mi a mai napig figyelemmel követjük egymás pályáját, nincsenek allűrjeink, nem irigykedünk a másik sikerére, fölhívjuk egymást, érdeklődünk. És ami a fontos: nem panaszkodunk. Persze mindenkinek vannak kisebb- nagyobb gondjai, de mégsem panaszkodunk. Köztünk még az sem téma, ezt többnyire csak a sajtó nagyítja fel, ki hogyan gondolkozik a világról, milyen érdeklődésű vagy vallású. Egyet ugyanis meg kellene már tanulnia mindenkinek: nincs jobb- vagy baloldali film, sem színház. Csak rossz vagy jó színház van.
Mitől jó egy színház: Attól, hogy tehetséges emberek szövetkeznek egymással, életre-halálra, még akkor is, ha valami vagy valaki mindig közbeszól. Tudom, mert sokfelé járok, szenvedélyes színháznéző vagyok. Tátott szájjal tudok csodálni bármilyen darabot, ha az jó. Játsszák azt bármelyik teátrumban, Veszprémben, a fővárosban, a Katonában, a Nemzetiben vagy Pintér Bélánál. A lényeg ugyanis az, hogy objektíven lássuk a dolgokat, még akkor is, ha az szubjektíven hat ránk.”
Címlap fotó: szinhaz.online
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
