„Elsőre nem jött be, de hátha most. 1989-es, az őt egycsapásra híressé tevő esszéje, A történelem vége? (majd az annak alapján írt könyve) után kiköszörülné a csorbát Francis Fukuyama amerikai politikatudós. Akkori jóslata, hogy a hidegháború lezárultával az egész világon véget ér az ideológiai harc, és mindenhol a liberális demokrácia lesz a meghatározó politikai berendezkedés, finoman szólva nem vált valóra.
Nem kell végigelemezni az elmúlt 25 évet, elég csak ma körülnézni: a diktatórikus berendezkedésbe visszacsúszott Oroszország Ukrajnában háborúzik, mert egyszemélyi vezetője, Vlagyimir Putyin vissza akarja állítani befolyását a volt szovjet érdekszféra országaiban. Kínában épp kongresszust tart a kommunista párt, és az évtizedekkel ezelőtt hozott korlátozások eltörlésével a küldöttek szinte biztosan lehetővé teszik, hogy a maga köré lassan Maóhoz mérhető kultuszt építő Hszi Csin-ping államelnök-pártfőtitkár bármeddig hatalomban maradhasson.
Az USA előző elnöke az a Donald Trump volt, aki alapjaiban támadta az ország hatalommegosztásra épülő demokratikus berendezkedését, és aki máig képtelen feldolgozni 2020-as vereségét, ám ennek dacára 2024-ben ismét jó eséllyel indulhat az elnökségért. Nekünk, magyaroknak pedig tényleg nem kell messzire tekintenünk, hogy lássuk, a történelem nem ért véget: a saját országunk a szemünk láttára alakult át euroatlantista orientációjú liberális parlamenti demokráciából egy Peking és Moszkva felé húzó nacionalista tekintélyuralmi rezsimmé, a folyamatot pedig épp megkérdőjelezhetetlen hatalmú vezetője, Orbán Viktor nevezte illiberálisállam-építésnek.
Fukuyama jóslata tehát óvatos fogalmazással is minimum elhamarkodott volt, és a szkeptikusoknak lett igazuk: a világ legalább annyira megosztott ma, mint amilyen 1989-ben volt. Fukuyamát tudományos körökben inkább jó nevű közértelmiségi-közíróként tartják számon, akit nem szabad túl komolyan venni.
Ő pedig épp most, amikor már a nukleáris háború sem tűnik teljesen irreális lehetőségnek, újabb esszével jelentkezett, hogy bizonyítsa, igenis neki volt és van igaza. Az Atlanticon megjelent Újabb bizonyítékok, hogy most aztán tényleg vége a történelemnek (More Proof That This Really Is the End of History) című írása arról szól, hogy a látszólag erős tekintélyuralmi államokat valójában rendszerszintű, alapvető gyengeség jellemzi, a liberális, jogállami demokráciák pedig mindent túlélnek és továbbra is a legvonzóbb alternatívát jelentik.
Ebben igaza lehet, csak épp az nem látszik, hogy hogyan vezet ez el oda, hogy egyszer világszerte csak egymással békében élő és prosperáló liberális jogállamok maradnak. Hogy például egy majdani vereségnek és Putyin bukásának Oroszországban miért a liberális demokrácia végleges megerősödése lesz a logikus következménye, nem pedig a ciklus ismétlődése, vagyis egy átmenetet követően a frusztrációt és a revansvágy erősödését, valamint épp a liberális demokrácia gyengeségeit kihasználó újabb erős kezű populista vezető felemelkedése, arra Fukuyamának nincs válasza.
Az írást azzal kezdi, hogy elismeri, az elmúlt évtizedben milyen támadások érték a hatalommegosztáson alapuló jogállami berendezkedést. Oroszország és Kína működése a vezetőik szerint azt bizonyítja, hogy a liberális demokrácia képtelen hatékonyan működni, cserben hagyja a polgárait és hanyatlik, míg Peking és Moszkva tökös autoritariánus vezetése mindent pikkpakk megold.
Csakhogy ez a hatékonyság, mint írja, átmeneti, mert kulcsfontosságú gyengeségeket fed el. Az egy kézben összpontosuló hatalom egy idő után rossz döntéseket hoz, mert egyre kevésbé nyitott az eltérő véleményekre és a kritikus hangokra, így fontos információk nem jutnak el hozzá. És a nyilvános vita, a hatalom elszámoltathatóságának hiánya miatt a vezető sekélyes támogatottsága gyorsan el tud párologni.
Putyin egyedüli döntéshozó, akinek még a szovjet pártfőtitkárokénál is nagyobb a hatalma, Brezsnyevéknek ugyanis legalább a párt politikai bizottságában meg kellett vitatniuk a döntéseket. Ő azonban teljesen el van szigetelődve. Ezért nem volt valós képe az ukránok nemzeti öntudatáról, az orosz hadsereg lezülléséről, a a fegyverek hadra foghatóságáról, a tisztikara inkompetenciájáról.
A mozgósítás elrendelésekor 700 ezer férfi menekült külföldre: Fukuyama szerint ez pontosan mutatja, mekkora Putyin valós támogatottsága. Felmondta ugyanis azt a kimondatlan egyezséget, hogy a politikai passzivitásáért cserébe stabilitást és elfogadható jólétet biztosít az oroszoknak. A háború világszerte láthatóvá tette Oroszország gyengeségét, a rendszer a fokozódó elnyomás ellenére repedezik, és kérdés, Putyin túlélheti-e, ha a háborút a Nyugat által támogatott Ukrajna nyeri.
Fukuyama kitér Kínára is, és hogy Hszi Csin-ping alatt hogyan bontották le a Teng Hsziao-ping által bevezetett reformcsomag hatalomkorlátozó rendelkezéseit: a káderek kötelező nyugdíjkorhatárát, pártkarrier szigorú szabályait. És ahogy írja, épp most törlik el a pártvezetés tagjaira vonatkozó 10 éves hivatali időkorlátot, hogy Hszi hatalmát senki se kérdőjelezhesse meg. Csakhogy a hatalomkoncentráció Kínában is megbosszulta magát. A gazdaság kézivezérlése kontraproduktívvá vált, az ingatlanhitelezés túltámogatása a piac összeomlásával a teljes pénzügyi rendszert veszélybe sodorta, az elhibázott covid-stratégia pedig komplett országrészeket bénított meg hosszú időkre.
Fukuyama a megrendült önkényuralmi rezsimek között megemlíti Iránt és Venezuelát is. Marine Le Pent, Éric Zemmourt, Salvini és Trump mellett Orbánt pedig azok között a vezetők között, akik szimpatizálnak Putyinnal, és szívesen vezetnék az országukat úgy, ahogy Putyin Oroszországot.
A nagy kérdésnek Fukuyama az Egyesült Államokat nevezi, ahol a választók harmada abban hisz, hogy a 2020-as elnökválasztást a demokraták elcsalták, és a Republikánus pártot maguk alá gyűrték Trump hívei. Közben Trump egyre jobban beleborul az összeesküvés-elméletek tébolyába.
A baj Fukuyama szerint az, hogy a liberális demokráciákban, így az uniós országokban és az USA-ban sokan, akik mindig békében és jólétben éltek, ezt a politikai berendezkedést magától értetődik hiszik. Pedig a liberális demokráciák akkor tudnak csak erősödni, ha a polgáraik hajlandók küzdeni értük. Csakhogy ezek a polgárok sosem éltek zsarnokságban, a demokratikusan választott kormányukat pedig jónéhányuk olyan gonosz diktatúrának tartja, amelyik meg akarják őt fosztani a jogaitól.
Fukuyama publicisztikája valójában semmilyen lényeges új meglátást nem tartalmaz, pusztán bombasztikusnak szánt csomagolásban adja elő, amit korábban már sokan megírtak. Az írás azzal záródik, hogy most jöhet a kijózanító felismerés, mekkora valójában a tét: Ukrajna lerohanása nem más, mint amikor egy diktatúra tankokkal és rakétákkal tör rá egy szabad országra. Az oroszok birodalmi törekvéseinek akadályozásával az ukránok megmutatták, mennyire sérülékenyek egy látszólag szupererős állam alapjai.”
Címlap fotó: 444.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
