Jó könyvet írt Medgyesi Konstantin, történész, a szegedi Móra Ferenc Múzeum tudományos igazgatóhelyettese. Legfőbb értéke, hogy igyekezett a rendszerváltás körüli évek történetét úgy leírni, ahogyan az volt, és nem úgy, amilyennek ma látni akarják. Ez nem könnyű feladat, és nem is sikerült mindenütt megvalósítani.
Nagy erénye a könyvnek az, hogy a szerző sok más kollégájától eltérően nagyon sok levéltári anyagot áttanulmányozott, és nem volt rest felkeresni az akkori idők ma is élő hiteles tanúit. Nem véletlen, hogy a szerző számos helyen hivatkozik Thürmer Gyulára, aki akkor Kádár János és Grósz Károly munkatársaként sok mindent látott és hallott.
A sok pozitívum mellett megbocsájtható a könyv feltűnést hajhászó címe: „Apagyilkosság – Kádár János és Grósz Károly küzdelme”. Némileg érthető, mivel a könyv is piaci árú, el kell adni és 5999 forintot nem mindenért adnak az emberek. De mégis bántó, ha olcsó piaci trükkel téves benyomást keltenek az olvasóban.
Grósz Károly semmilyen értelemben sem volt Kádár fia. A tény az, hogy Kádár tudta, hogy előbb-utóbb át kell adnia a vezetést fiatalabbnak. 1985-től tudatosan versenyeztet két lehetséges utódot, Berecz Jánost és Grósz Károlyt. Grósz lesz a befutó, de Grósz semmilyen értelemben sem Brutus. Nem fordul Kádár ellen, nem fordul a szocializmus ellen sem. Az ő tragédiája más: nem eléggé erős, nem eléggé felkészült vezető, rossz társakat választ maga mellé, és engedi az ország kihátrálását a szocializmusból.
A könyv legérdekesebb része az 1988-89-es események felelevenítése, amikor eldőlt a magyar szocializmus sorsa. A szerző a tényszerűségre való vitathatatlan törekvése mellett nem tudta elkerülni a mai polgári történetírás sztereotípiáit.
A könyv szól Kádár és Gorbacsov viszonyáról. Kijelenti, hogy 1985 szeptemberében az első találkozójukon „Gorbacsov kínosan feszengett Kádár hosszú monológja alatt.” A szerző nem beszél azonban arról, hogy Kádár tudatosan idézte fel az 1953-56 közötti magyar eseményeket. Kimondatlanul párhuzamot vont a szovjet peresztrojka és a Nagy Imre-féle 1953-as nyitás között. Kádár világosan megmondja Gorbacsovnak, hogy szerinte Nagy Imre nem volt ellenforradalmár, de az események objektíve azzá tették. Tessék érteni a szóból! Gorbacsov sem akart ellenforradalmár lenni, de az események objektíve oda vezettek, hogy döntő szerepe volt a szocializmus megbuktatásában és a Szovjetunió szétverésében.
Úgyhogy nem érdemes együttérzést kelteni az 1985-ben „szorongó” Gorbacsovval. Kádár jól látta a veszélyt, ami be is következett. Mennyire más lenne a világ, ha nem verik szét a Szovjetuniót.
A szerző fölidézi Király Zoltán és társai 1987-es Kádár-ellenes kirohanásait. Ma már senki sem emlékszik rájuk. Egykori MSZMP-tagként az volt a küldetésük, hogy belülről bomlasszák a kormányzó pártot és ezt meg is tették. „Amikor Király Zoltán a parlament nyilvánossága előtt 1987 nyarán felvetette az ország állapotáért a felelősség kérdését, akkor ezzel a több mint három évtizede kormányzó Kádár János teljesítményét kezdte firtatni.”
Mi volt a valóság? A nyugat és a magyar rendszerváltó erők elhitették az emberekkel, hogy Magyarország válságban van, eladósodtunk, és egyetlen megoldás van: a kapitalizmus bevezetése. Ehhez első lépésként hitelteleníteni kell Kádárt, bizonyítani kell, hogy öreg, és már semmire sem képes, majd le kell váltani.
A szerző némileg pozitívumként mutatja be az 1988. március 15-i ellenzéki tüntetést, amelynek a szerző szerint „köze volt ahhoz, hogy Kádár bedobta a törülközőt”. A szerző nem szól arról, hogy az ellenzéki rendezvény koreografálásában részt vett Mark Palmer amerikai nagykövet. A magyar vezetés, beleértve a liberális kapcsolatokkal rendelkező Horváth István belügyminisztert, pedig hagyta, hogy a nemzeti ünnep a szocializmus elleni támadás egyik állomása legyen.
Magyarország nem volt válságban, a szocializmus, mint rendszer sem volt válságban. Gondok, problémák voltak, de ezeket a szocializmus keretei között is lehetett volna kezelni. A magyar ellenzék és az MSZMP vezetésének egy része ezt nem akarta. Az ellenzék kapitalizmust, a tőke uralmát akarta a munkás-paraszthatalom helyett, az MSZMP megalkuvó vezetői pedig saját magukat igyekeztek átmenteni. Horn, Nyers, Németh, Gyurcsány, soroljuk még?
A könyv felidézi, hogy 1988 tavaszán a szovjet vezetés több formában véleményt mond a magyarországi eseményekről. Gorbacsovnak 1985-ben még kellett a Szovjetunióban igen népszerű Kádár János támogatása, de 1988-ban már teher volt számára.
A szovjet vezetés véleménye megoszlott Kádár lehetséges utódait illetően. A Jakovlev-féle liberális szárny Pozsgay Imrét akarta, voltak Berecznek is támogatói. A szovjet vezetés személy szerint Gorbacsov végül Grószt tekintette „Kádár méltó utódjának.” De folyamatosan jelezték, hogy Grósznak és Berecznek meg kellene egyezniük egymással. A szocializmus sorsa függhet ettől. Nem egyeztek meg egymással…
Medgyesi Konstantin a szegedi múzeum irattárában sokféle anyagot talált Grósz Károly 1988. augusztusi romániai látogatásáról. Sajnos, a szerző megismétli az akkori ellenzéki véleményeket, amelyek szerint elhibázott dolog volt Nicolae Ceaușescu román vezetővel találkozni, így Grósz feladta a magyar érdekeket.
Grósz pontosan tudta, hogy a román vezetés nacionalista politikája, az erdélyi magyar falvak románosítása, vagy ahogyan akkor hívták, a „falurombolás” káros és elítélendő. De 1988 nyarán már nem ez volt a fő veszély. A fő veszély a szocializmus elleni támadás volt. 1988 nyarán a nyugat és az egyes országok ellenzéki erői mindenütt támadásba lendültek. Grósz megpróbálta a lehetetlent: megegyezni a román vezetővel arról, hogy mit lehet tenni a szocializmus védelme érdekében.
A megegyezés nem jött létre. És ebben nem Ceaușescu vagy Grósz a hibás. A felelős az akkori MSZMP vezetésének nacionalista szárnya, köztük Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás. Tudatosan nehéz helyzetbe hozták és lejáratták Grósz Károlyt. A tét nekik nem a magyar falvak megmentése volt, hanem Grósz mielőbbi leváltása. Meg kellett akadályozni, hogy a magyar nép tömegével Grósz mellé álljon és megakadályozza a tőkés rendszerváltást.
A szerző hosszasan taglalja Kádár János utolsó hónapjait. A betegségének minden részlete ismert ma, és Kádár egyes lépéseit ennek ismeretében utólag is meg lehet érteni, sőt meg lehet bocsájtani.
De sajnos a mai történészek nem ezt teszik. Nemcsak egy beteg ember gyalázásáról van szó, ami bizonyos civilizációs szinten felül nem megbocsájtható. Másról is szó van. Kádárt igyekeznek egy őrült öregként ábrázolni, aki mindenfélét összehordott. „Az exfőtitkár utolsó hónapjaiban folyamatosan attól tartott, hogy ismét »ellenforradalom« lesz, a kommunistákat megint üldözni fogják, és őt magát is érintik majd a megtorlások” – írja a szerző összegezve sokak véleményét.
Drága szerző úr! Hát nem az következett be, amiről Kádár beszélt? A tőkés rendszerváltás nem egyenlő a szocializmus elleni támadással, azaz az ellenforradalommal?
Nem kezdődött frontális politikai, ideológiai, jogi támadás a szocializmus korszaka és szereplői ellen? Nem tiltották be a vörös csillagot és sarló-kalapácsot? Nem volt per Biszku Béla ellen? Nem tiltották be olyan szavak nyilvános használatát, mint a kommunista?
Nem volt az 1991. évi törvény „az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okokból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről”?
Nem volt a 2011. évi CCX. törvény „az emberiesség elleni bűncselekmények büntetendőségéről és elévülésének kizárásáról, valamint a kommunista diktatúrában elkövetett egyes bűncselekmények üldözéséről”?
Ma, három évtizeddel a rendszerváltás után nem zárják el a Munkáspártot a médiától? Nem változtatják meg úgy a választási törvényt, hogy a Munkáspárt még véletlenül se kerüljön be a parlamentbe?
Ma a világban egyre többen ismerik fel, hogy a tőke, a pénz uralma nem jó nekik, sőt tönkreteszi őket. A szocializmus sokak számára válik vonzóvá. A tőkés propaganda ezt igyekszik megakadályozni a szocializmus szereplőinek lejáratásával, a szocializmus hiteltelenítésével.
Medgyesi Konstantin könyve hiánypótló. Grósz Károlyról eddig nem jelent meg átfogó könyv. Sajnos, a mostani sem az. Igaz, nem is akar mindent kielégítő monográfia lenne. Az a bizonyos „Grósz-könyv” azonban még várat magára.
