Gyarmati György „A Rákosi-korszak – Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945-1956” című művéről
Amíg támadják a szocializmust, nincs baj! Baj akkor lesz, ha már nem támadják! Nem vigasztalni akarjuk a kedves olvasót, akinek drága a szocializmus ügye, hanem inkább biztatni.
A szocializmus, mint a társadalom szervezésének egy formája, igen is érdekes ma is. Különösen azután, hogy az elmúlt évtized gazdasági válságát és a covidot jobban kezelték a jelenlegi szocialista országok, vagy a szocializmusból sok mindent átmentő országok, mint a tőkésállamok.
A tőke azért támadja a szocializmust. Érdeke az, hogy lejárassák a szocializmus múltját, támadják jelenét és lehetetlenné tegyék jövőjét.
A Rubicon Intézet immáron harmadik kiadásban jelentette meg Gyarmati György, egyetemi tanár, az MTA doktora „A Rákosi-korszak – Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945-1956” című művét. Három kiadás jelzi az érdeklődést és azt, hogy még a 6 ezer forint körüli áron is sokan megvették.
A rendszerváltás utáni években a történészek a felszínen támadták a szocializmus múltját. Kiragadták a propagandában jól eladható témákat. Népszerű téma lett Recsk, a padláslesöprés kora, az ÁVH. Eleinte a megnyílt archívumokból is a botrányként található ügyeket ollózták ki.
Ma már más a helyzet. Tudományos intézetek egész sora nagy apparátussal és sok pénzzel végzi a szocializmus évtizedeinek körültekintő kutatását, az anyagok meggyőző erejű feldolgozását. A ma megjelenő monográfiák már nem csak a propaganda igényeit szolgálják ki, hanem forrásanyagot adnak az oktatási intézményeknek is.
Gyarmati György könyve is ilyen mű. Kiváló minőségű papíron, sok képpel és értékes információs függelékkel győzi meg az olvasót, hogy érdemes elolvasnia a könyvet. És ha elolvassa, akkor rádöbbenhet arra, hogy a szocializmus nem csak rossz volt, de tévút, kisiklás volt, aminek nem szabad megismétlődnie.
Mi is történt 1945 után? Az 1945 utáni folyamatok elemzésében nincs szó arról, hogy szocialista forradalom ment végbe, amely során az addigi elnyomottak kerültek felülre és kezdtek neki egy új társadalom építéséhez. Ehelyett külső tényezőkre hivatkozik, mondván, hogy a térség kevésbé érdekelte az USA-t, de annál jobban a Szovjetuniót, és az „érdekeltségek aszimmetriája” hozta létre „Magyarország kényszerpályás történetét.”
A szerző meglehetősen fura módon jellemzi a 20. századi magyar történelem egyes szakaszait. Horthy 1920-45 közötti időszakát „konzervatív autoriter” rendszernek nevezi, Szálasi Ferenc 1944-45-ös fasiszta államát „hungarizált nemzeti szocialista kísérletnek”. Szerinte 1948-56 között Rákosi Mátyás idején „a sztálinista bolsevik diktatúra magyar származéka” volt. Nagy Imre 1956-os tevékénységét „nemzeti kommunista próbálkozásnak” tekinti, a kádári időszakot pedig „opportúnus szocializmusnak”.
A szerző új fogalmat is kitalál, a „rejtőzködő transzformációs veszteség” fogalmát. A könyvben azt igyekszik bizonyítani, hogy az 1945 utáni társadalmi átalakulások lehetnek jelentősek, de a „tulajdonosi, termelésszerkezeti és munkaszervezeti változások” miatt az ország teljesítménye csökken.
Számtalan tény bizonyítja, hogy ez nem így van. Az átmeneti gondok után az államosítás hozzájárult a nemzeti ipar megőrzéséhez és fejlesztéséhez, a mezőgazdaság szocialista átalakítása pedig világszínvonalú mezőgazdaságot teremtett. Nem férhet kétség ahhoz sem, hogy a szocializmus évtizedei alatt a magyar emberek életszínvonala lényegesen emelkedett. Az ötvenes évek szegénysége nem abból származott, hogy szocializmus volt, hanem abból, hogy Magyarország elvesztette a háborút, kirabolták az országot, jóvátételt fizettünk.
A könyv részletesen leírja a második világháború utáni időszak történéseit. Egy helyen kezeli a gazdasági és politikai folyamatokat, ami kétségtelen erénye a könyvnek. Viszonylag könnyű tájékozódást tesz lehetővé azok számára is, akik csak most érdeklődnek a korszak iránt. De ez nem azt jelenti, hogy egyetérthetünk vele.
A szerző a politikai fejleményeket a „presztalinizálás” (1945-48), illetve a teljes „sztalinizálás” (1948-52) időszakaként értékeli. Helytelen mindent Sztálin nevéhez kötni. Tény, hogy a szocializmus útjára lépő Magyarország sok minden megoldást átvett a szovjetektől. De tény az is, hogy akkor a szocializmus építésének nem voltak más tapasztalatai, és tény az is, hogy a magyar megoldások nem mindenben követték a szovjet modellt.
A szerző értékelése szerint a „korabeli honi társadalom a világháború utáni első évtizedben az állandósuló ideiglenesség drilljében élt”. Ha így lett volna, akkor a fényes szelek nemzedéke nem született volna meg, nem takarították volna el a romokat, nem indult volna meg az ország újjáépítése. És tegyük hozzá: ha mindenki elégedetlen lett volna a nyugat rendszerváltó kísérletei már 1956 előtt termékeny talajra találtak volna.
Persze polgári szemmel nézve nehéz elviselni azt, hogy 1945 előtt a foglalkoztatottak 10 százaléka dolgozott állami tulajdonú vállalatnál, 1948 után viszont gyakorlatilag 100 százalék. Polgári szemszögből nézve az agrártőke kiszorítása a mezőgazdaságból bűn. A mezőgazdaság szocialista átalakítása a mi szemünkkel nézve távlatokat nyitott a magyar falu előtt, jólétet adott az embereknek.
A könyv a „terrorista gépezet” áldozatának tekinti azokat, akiket kitelepítettek Budapestről. Idézi a Szabad Nép 1951. augusztus 7-i cikkét, amely szerint a kitelepítettek között volt 9 herceg, 163 gróf, 121 báró, 21 korábbi miniszter, 190 horthysta tábornok, 176 gyáros”, és sok mindenki más a régi uralkodó osztályból. Miért kellett volna a munkásparaszt hatalomnak kegyesnek lennie azokkal szemben, akik korábban kizsákmányolták és háborúba vitték a népet?
A könyvben külön helyet foglal el Kádár János szerepének bemutatása. A szerző Kádárt is felelőssé teszi az ötvenes évek törvénysértéseiért, mondván, hogy Kádár belügyminiszter, az MDP második embere volt, aláírása ott szerepel számos dokumentumon. A szándék világos: bizonyítani, hogy Kádár 1956 után sem lehetett pozitív hős, ha 1956 előtt részese volt az eseményeknek.
A Munkáspárt Kádár születésének 100. évfordulóján téziseket fogalmazott meg, amelyekben kitért erre a kérdésre is. „Kádár részese, ismerője és végül elszenvedője az 1950-es évek első fele téves és hibás döntéseinek… Kádár börtönben van, amikor az MDP Központi Vezetősége 1953. júniusában feltárja a hibákat. Kádár támogatja a döntést, s a megújulás nagy, de sajnálatos módon elszalasztott lehetőségének tekinti. Élete végéig vallja, hogy a szocializmus nevében elkövetett hibák, tévedések helyrehozhatóak, mert nem a szocializmus lényegéből, hanem egyes emberek hibáiból fakadnak.” Vagyis Kádár történelmi érdeme éppen az, hogy felismerte az első szocialista kísérletek hibáit, megértette, hogy nem szabad a szovjet modellt utánozni, és saját magyar modellt alakított ki.
A könyv negatívan értékeli a helyi közigazgatás tanácsi rendszerét, amely a Rákosi korszakban épült ki, kiemelve, hogy a tanácstagok nem voltak felkészült emberek, nem értettek az irányításhoz. Tény, hogy sokan nem értettek. Igaz az is, hogy 1954-ben az államapparátusban dolgozók 79 százaléka a nyolc általánost se fejezte be, középiskolát csak 7 százalék végzett.
De a tanácsrendszer lényege az, hogy a dolgozó kollektívák képviselői, dolgozó emberek hozzák a döntéseket a dolgozók és a nép érdekében. A mai hivatásos képviselői rendszer pont az emberekkel való közvetlen kapcsolatot vesztette el, és vált az uralkodó elit érdekképviselőjévé.
A szerző „szovjet gyarmatnak” tekinti Magyarországot. „A birodalom perifériáján vegetáló, Budapest-központú tartomány még európai környezetében sem volt jelen lévő, jegyzett szereplője a nemzetközi politikának.” Magyarország sohasem volt szovjet gyarmat. Az ország nemzetközi lehetőségeit meghatározta az, hogy folyt a hidegháború, a nyugat folyamatosan támadta a szocialista Magyarországot. A nyugat ugyan ellenséges volt Magyarországgal szemben, de megindult egy új együttműködési rendszer kialakítása. 1949-től működött a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST), mely nem a pénzre épült, hanem egymás segítésére, egymás lehetőségeinek értelmes felhasználására.
***
Gyarmati György könyve is figyelmeztet bennünket arra, hogy könyörtelen eszmei háború folyik a szocializmus ellen. A szocializmus történetének tudományosnak álcázott bemocskolásával, a történelmi szereplők befeketítésével a gerincünket akarják megtörni. Múlt nélkül nincs jövő sem, és ezt jól tudják a tőke kiszolgálói. A néptömegeknek, a dolgozó embereknek szükségük van a múltjukra, a múlt tisztességes értékelésére, hogy a mai válságos időkben a szocializmust választhassák jövőjüknek. Ezt kell nekünk segítenünk, ez a mi dolgunk.
