Kevéssel azt követően, hogy a közép-nyugat-eurázsiai ország vezetője látogatást tett az Egyesült Államok törvényhozásában, elárasztották országában az üzletek kirakatait a róla mintázott mellszobrok. Az ellenzék ezzel egyidejűleg pletykákat kezdett terjeszteni, hogy az uralkodó repülőgépe tengerbe zuhant az USA-ba tartó út során, már a Capitoliumban is csak silány hasonmása, valami harmadosztályú sorozatszínész személyesítette meg. A szobrocskák forgalomba hozását is az a korábban hozott elnöki rendelet tette lehetővé, mely szerint élő személynek tilos a törpehatalomban szobrot állítani, elkerülni szándékozván a személyi kultusz minden nyűgét, s baját. Egyesek nem átallottak odáig menni kijelentéseikben, hogy az elnök korábban még sosem volt képes 3 összefüggő mondatot elmondani súgógép nélkül, míg az amerikai tv-csatornákon közvetített elnöki beszéd szokatlanul jó volt. Hovatovább okos, logikus és szellemes, egyáltalán nem hasonlított az állami televízióban megszokott rapszodikus hadoválásokhoz.
A nép kezdetben egy legyintéssel elhessegette a gondolatot is, hogy a szeretett vezért baj érhette. Élték megszokott életüket, nem tapasztaltak sem javulást, sem romlást a hétköznapok egyhangúságában. Nappal nem volt áram, ahogy az elmúlt 30 év során megszokták, éjjel pedig sötét van minden országban, miért éppen Zemukuruban kellene ennek másképpen lennie? A víz is ugyanúgy nem folyt a csapokból, mint korábban, ebben sem láttak bizonyítékot a vezér halálára. Az üzletek előtti sorállás sem változott, burgonyáért 13 órát elég volt türelmesnek lenni, a wc-papír már jobban feladta a leckét, azért olykor 18 órát is kellett. De, aki ragaszkodik a luxushoz, az ne legyen rest áldozni is érte, tartotta a régi zemukurui mondás. Eredeti formájában viszont – si vas negligentam, para luxurium – már senki nem tudná idézni, kikopott a veretes nyelv a hétköznapi beszédből.
De a pimasz ellenzék csak terjesztette a rémhíreit, hogy a szeretett uralkodó már megtért az övéihez, s újabbnál újabb koholmány érvekkel támogatta aknamunkájának roskatag vájatait. A próbálkozások java nem futótűzként terjedt, hanem gyorsan elenyészett, de ahogy a szobrocskák folyamatosan töltötték meg a boltok kirakatai után már a polcokat is, elfoglalva a helyet a burgonya és kvasz elől, kezdett megtelepedni a gyanú, hogy lehet alapja a mindenfelől suttogott híresztelésnek. Nem segített eloszlatni a ködöt, hogy az elnöki hivatal rendeletben kötelezővé tette, hogy minden család köteles beszerezni egy szobrocskát, s azt naponta friss virággal ékíteni. A rendelet egyik alpontja továbbá azt is szabályozta, hogy aki 13 óránál kevesebbet áll sorban burgonyáért, az automatikusan minden ilyen esetben köteles venni egy szobrocskát, továbbá a wc-papír vásárlók minden vásárlás alkalmával kötelesek további szobrok vételére, függetlenül a sorbanállási időtől. Zemukuru otthonaiban tehát szaporodtak az elnöki szobrok és a családok terhei is a gyakori plusz költség miatt, amit a nép csak szobrász-adó néven emlegetett. Elszaporodtak a lumpen elemek között a goromba viccek is, pl. a diktátor lesz a vacsoravendég, utalva ezzel arra, hogy ha krumpli már nincs is, de a lakásban mindenünnen az elnöki szemek figyelik a családot. Megnyugtató volt a gondolat, hogy legalább az állandósult áramkimaradás miatt, jobban ki kell meressze a szemét, ha tudni akarja, mi folyik az ajtók megett.
Már csak az a kérdés, hogy mi fog történni, ha mégis hazatér az elnök az USA-ból egyszer? Megváltoztatja a törvényt, hogy mégis lehet élő személyt szoborni, s ezzel törvényesíti a személyi kultuszt? Vagy szoborvisszaváltó lerakatokat hoznak létre államilag, ahol a polgároknak bizonyos összeg befizetése fejében hivatalosan be lehet szolgáltatniuk a felgyűlt szobrocskákat? Erre már az ellenzéki rémhírterjesztőknek sincsenek ötletei.
Kós Zoltán
