Mérő László matematikus-pszichológus az eredménytelenül tiltakozó tanároknak egy év pályaelhagyást javasol a hatalom megfegyelmezése céljából.
Mint matematikus (tehát gondolkodó értelmiségi), természetesen felállíthat elméleteket, és érvelhet azok igazsága mellett. Mint korunk egyik aktív – és viszonylag korrekt – véleményformálójának, tulajdonképpen ez is a dolga. Kár, hogy mások nem élnek az ismertségük adta lehetőségekkel ugyanilyen aktívan. Szóval egyfelől, mélységes tiszteletem.
Másfelől pedig, nem értek egyet. Sem az ötlettel, sem az azt megtámogató érvekkel, és főleg nem az időzítéssel. Idézem: „Mit lehet tenni akkor, ha a hatalom egészen pofátlanul visszaél azzal, hogy a nemzet napszámosai olyanok, amilyenek (…)?” Nos, ha nem tudnám, mennyire bálványozta azt a liberális oktatási minisztert, aki nemhogy visszaélt a pedagógusok béketűrésével, de kifejezetten megvetette őket, és egész felállított új rendszerével kényszert gyakorolt rájuk, hogy épp az ellenkezőjét tegyék addigi meggyőződésüknek, akkor azt mondanám, kissé elkésett. De Mérő László nem az az ember, aki naivan most döbben csak rá, milyen érzés a tanítási szabadságot elveszíteni. Nem, ő pontosan tudja, hogy a tanítási szabadságot az ő körei már elvették a pedagógusoktól, 18 évvel ezelőtt.
Amikor Magyar Bálint megalkotta a kétszintű érettségi rendszert, rákényszerítve ezzel az iskolákra a kompetencia alapú oktatást, azt az oktatási rendszer Mona Lisájának nevezte Mérő László. Akkoriban valahogy nem tűnt fel neki, hogy a kétszintű érettségi rendszer – csakúgy, mint az ab-ban a körben mérvadónak tekintett PISA teszt – arra épül, hogy a felmérésen, a vizsgán ne azt kérdezzük, amit tanítottunk, hanem azt próbáljuk meg kipuhatolni, milyen ügyes a tanuló, ha mást kérdezünk tőle! Nem mondom, van ebben a kísérletezésben valami csábítóan izgalmas, de az oktatás mint pedagógusi hivatás ezen a ponton meghalt. És ha nem félnék attól, hogy az egyébként ártatlan gyerekek fognak megsértődni, azt mondanám, igen, azóta nevelődik egy szűk tanult elit, és mellettük egyre több az iskolarendszer által egyre hülyébben hagyott fiatal. Nemcsak megoldani nem tudják a feladataikat (sem az iskolában, sem a munkájukban), hanem már a kérdéseket sem értik.
És, hogy a pofátlanságról is szót ejtsünk, természetesen az akkori kormányzattal sem lehetett beszélni. Nemcsak engem mint meghívott résztvevőt röhögtek szembe a véleményemmel, de saját soraikból is elzavarták azt a pedagógust, aki kicsit is önálló véleményével próbált az oktatási reformhoz hozzájárulni. Sőt, a szekcióvitákat úgy foglalták össze, hogy szándékaikkal minden résztvevő egyetértett. Mit mondjak, azon a fórumon volt aztán igazán birka a pedagógus társaság, hogy ezt a hazugságot szó nélkül lenyelte. (Én megírtam a Népszabadságnak, meg is jelent. Valószínűleg csak én emlékszem rá.)
„Inkább azon gondolkodjunk el, hogy mit lehet csinálni akkor, ha azt látják a tanárok, hogy a hatalom teljesen elzárkózik a legelemibb követeléseiktől is, és egyáltalán nem bánja, hogy borzasztóan érzik magukat a bőrükben” – így az empatikus értelmiségi gondolkodó. Nos, a liberális oktatási kormányzat nemhogy nem bánta, kifejezetten célul tűzte ki, hogy rosszul érezzük magunkat. Számolatlanul jelentek meg a liberális lapokban a pedagógusutálattól fűtött eszmefuttatások (válaszoltam is rájuk, azokra is csak én emlékszem), és Mérő László nem jajdult fel, hogy ejnye már, nem lábtörlők a pedagógusok. A Mona Lisája csodálásával volt elfoglalva.
„Ha én egy negyvenes éveimben járó tanár lennék, húsz év tanári tapasztalattal, és imádnék tanítani, ez lenne életem értelme, akkor most, látva az állam hozzáállását, nem tehetnék mást, mint hogy otthagyom a pályát.” Nos, én pont ebben a cipőben járva, nem így tettem, kiböjtöltem, hogy Magyar Bálint hagyja ott a pályát. Persze utódja, Hiller István sem volt jelentéktelen romboló, ő vezette be az egyetemi jelentős mértékű, szelektáló hatású tandíjakat. Felemelt a parlamentben egy hatalmas posztert, amely napnál világosabban megmutatta, hány végzett mérnök, tanár, orvos, jogász, közgazdász helyezkedik el mérnöki, tanári, orvosi, jogi, közgazdasági pályán, majd levonta a tanulságot: diplomás munkanélkülieket képez az egyetem, nem kell belőlük annyi.
És ezzel meg is érkeztem Mérő László nagy ötletéhez: „Ha ezt [a pályaelhagyást – B.M.] tízezren megtennénk, akkor az állam egy év múlva elkeseredetten próbálna valódi lehetőségekkel és elfogadható fizetésekkel visszacsábítani minket a pályára, mert addigra kiderülne, hogy nélkülünk nagyon nem megy a dolog.” Milyen dolog? A tanítás? Hát hol vagyunk már attól? Megpróbáljuk a diákjainkat felkészíteni arra az érettségire, ahol nem azt kérdezik tőlük, amit tanítottunk nekik. Na igen, titokban azért igyekszünk mégis átadni nekik, amit tudunk, jelezve, hogy mindenfajta válaszadási képességük alapja mégiscsak a valóságos tudásuk, de ezt kevesen értik. Újabban azt szoktam mondogatni humorosan, gyerekek, ez ma nem tananyag, de ha holnap arra ébred az oktatással foglalkozó miniszter, hogy mégis inkább okos gyerekeket neveljünk, akkor ti majd előnyben lesztek.
Ez a kormányzat igyekszik bent tartani a pedagógusokat az oktatási rendszerben. A korábbi, liberális kormányzat kifejezetten leépítéseket hajtott végre, annyira nem bírta elviselni, hogy túl sok tanár jut egy-egy iskola tanulólétszámára. Próbálkozott azzal is, hogy tantárgyakat vonjon össze, de gyors eredményeket a tanítási óraszámok emelésével és a minimális osztálylétszámok megkövetelésével ért el, megfelezve az egykori pedagógustársadalmat. Hozzáteszem, ez a kör a hírcsatornáin mind a mai napig arról nyilatkoztatja interjúalanyait, hogy „egy korszerű oktatási rendszerben természetesen szükség lesz racionalizálásra”. Szóval, a jelenlegi kormány talán utánanyúl a pályaelhagyó pedagógusoknak, de hogy a liberálisok nem tennék, arra mérget vehetünk.
