„Jenci, mindegy, milyen Jenci, történetünk szempontjából mellékes, nem tudta, hogy felesége, Éva, nevezzük Jencinének, megcsalja. Honnan is tudhatta volna, hiszen Jenci szorgos, rendes ember. Reggel nyolckor blokkolt a gyárban, délután ötkor pedig már kis garázsának rejtekében serénykedett. Pontosabban épített, nem is akármit: terepasztalt.
Nagy hobbi kisvasúttal, felelte, ha valaki kérdezte tőle, hogy autója miért a felhajtón áll, nem pedig a garázsban. Művét azonban soha senkinek nem mutatta meg. Arra hivatkozott, hogy egy terepasztal sosincs kész, olyan nincs, hogy befejezett. Márpedig ő a tökéletesre vágyott. Évek óta.
Hobbijának tárgyáról annyit azért tudni lehetett, hogy az hegyes-dombos, városokkal, szép házakkal, alagúttal, folyóval, apró tavakkal. A modellekről azonban már nem sokat beszélt. Az a régies, mondogatta. Ha valaki látta az Orient Expresszt, akkor ez ahhoz hasonlatos élményféle.
Jenci sok időt töltött a garázsban. Nem csak Jenciné szerint túl sokat. Ebben a meglátásban osztozott Géza is, legyen a neve Szomszéd Géza, fél évvel ezelőtt költözött Jenciék mellé. Róla annyit kell tudni, hogy reggeleit és estéit a konditeremben töltötte, a közte lévő időt meg azzal, hogy autójának ablakán kikönyökölve suhant az úton.
Géza nem sokat értett a világ dolgaihoz. Jenciné azt sem tudta, hogy a férfi miből él. A magánytól szenvedő nő azonban felismerte, hogy Géza izompólója alatt egy galamb szíve dobog. Márpedig az olyan ember, aki külcsínre úgy néz ki, mint egy párduc, miközben lusta nagy szemében a megértés és a figyelem könnycseppje remeg, az csakis rendes ember lehet.
Géza így, remegő könnycseppel a szemében lett Jenciné szeretője. És mindenki boldog volt. Jenci azért, mert nem tudott semmiről, terepasztala egyre szebb és csinosabb lett. Jenciné azért, mert elhitte, hogy valaki figyel rá. Géza meg azért, mert már unta a város másik végében lakó Mártát, Jenciné viszont a szomszédban lakott.
Egyszer aztán, mert az ilyen szituációkban egyszer mindig eljön az egyszer aztán, Jenci észrevette, hogy elfogytak a fák a hegyeiről. Órájára nézett, és úgy ítélte meg, eléri még a modellboltot. A garázsajtót bezárta maga mögött, és éppen autójához sietett volna, amikor házának ablakán keresztül, a hálószobában, az ágya mellett, amelyen esténként aludni szokott, meglátta ruhátlan feleségét, amint egy idegen, szintén ruha nélkül álló férfival ölelkezett. Először arra gondolt, hogy ilyet nem illik csinálni, mármint leskelődni egy ablak előtt, aztán meg arra, hogy ez azért mégiscsak az ő ablaka. Az is az eszébe jutott, hogy beront a házba, bár elképzelni sem tudta, mit mondhatna, s különben is, így lekési a zárást, és már csak holnap vehetne fenyőket a hegyeihez.
Elővette telefonját, készített néhány képet a látványról, majd elsietett a boltba. Jóval több fát vett, mint amennyire szüksége volt, majd visszatérve hajnalig dolgozott.
Az esetről soha nem beszélt. Jencinét soha nem kérte számon. Egyszer, de az is lehet, többször is, amikor elhaladt Géza mellett, fel sem ismerte. Felöltözve minden férfi Zorro.
Évek teltek el. Jenciné egyre szebb ruhákban járt. Géza kissé meghízott, de hétfőnként és szerdánként így is átjárt egy kis szomszédolásra.
Aztán egy napon, talán szerda lehetett, Jenci kilépett a garázsból, felnézett az égre, és azt mondta: vége. Másnap beadta jelentkezését a Nagy Nemzeti Terepasztal-bajnokságra, majd hetek múlva gyermeki izgatottsággal fogadta az ítészeket, akik azért jöttek, hogy szemügyre vegyék Jenci alkotását.
Nem túlzás, leesett az álluk, amikor Jenci kitárta a garázs ajtaját. Ilyen csodát még nem láttak. Tökéletes, aprólékosan kidolgozott tájat: hegyek, völgyek, falvak, városok, állomások, hidak és apró házak, és mindenfelé halkan zakatoló szerelvények, kisvasutak, villamosok.
Kérdezték Jencit, mit, hogyan és miért éppen így épített a garázsnyi méretű asztalra, mire Jenci ezt mondta: a tökéletes illúzióra vágytam. Itt minden méretarányosan eredeti. Nézzék, a város egyik villamosára még kamerát is felszereltem. Ezen a monitoron figyelemmel követhetik, merre jár. A szerelvény most hagyja el a kocsiszínt. Látják, ez itt az első megálló. Az egyik felszállásra várakozó utas talán éppen maguk közül valaki… Ez meg a városháza, az ablakban a polgármester, azt hiszem, felismerik, a képet az újságból vágtam ki, csak le kellett kicsinyíteni… Ez itt az óvoda, és igen, jól látják, az ott Magdi néni a gyerekekkel. A képet tőle kértem, személyesen hozta el. Rendes asszony… Ez a templom, a plébános éppen gyertyát gyújt. Ezt a képet nem volt egyszerű beilleszteni a templom belsejébe, apró rejtett led világítja meg. A rendőrautó ülésére maga Kovács főtörzs ragasztotta be a képmását. Ebben a városban csupa jó ember él… Ez meg itt a mi házunk, ahol most is állunk, csak az utcafront felől nézve. Látják a képet, az ablakban az ott a feleségem, az meg ott, elvileg én lennék, mellette… Én fotóztam.
Jenci hangja ennél a pontnál még csak el sem csuklott, sorolta a látványosságokat, majd miután a zsűri tagjai távoztak, áramtalanította a terepasztalt, leoltotta a lámpát, a garázsra lakatott tett. Belépett a házba, orrát megcsapta a rakott krumpli illata. Éhes volt, és elégedett.”
Címlap fotó: Készítette: Tóth Béla Tulajdonos: MTVA Sajtó- és Fotóarchívum Azonosító: MTI-FOTO-829689 Fájlnév: F_SZT19620122005.jpg
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
