Kell-e nekünk május elseje? No, nem naptári értelemben, hiszen május hónap se kezdődhet másodikán. Politikai és társadalmi értelemben kell-e nekünk május elseje? Mit kezdjünk 2023-ban olyan dolgokkal, mint a szolidaritás, az összefogás, a tőke elleni harcról már nem is beszélve?
Régen imádtuk ezt az ünnepet. Munkaszünet, majális, ének, tánc, ez mind volt. De volt politika is, hiszen felvonultunk, együtt voltunk. A hangosbemondón nem azt mondták, hogy köszöntjük a Mercedes, az Audi felvonuló dolgozóit, hanem köszöntjük a Ganz-MÁVAG, a Május 1 Ruhagyár, a MALÉV dolgozóit. Voltak magyar nagyüzemek, volt nemzeti ipar és nemzeti mezőgazdaság. Még a Közért is magyar volt.
Nem kellett jogokat követelni a szakszervezeteknek, mert széles jogaik voltak. A mozgalom elnöke ott ült az ország legfelsőbb vezetésében, működtek az üzemi háromszögek, és a szakszervezetek ellenében nem lehetett a dolgozókról dönteni. Nem kellett jobb nyugdíjrendszert követelni, hiszen a nők ötvenöt éves korban, a férfiak hatvanévesen elmehettek nyugdíjba.
Nem kellett társadalmi szolidaritást követelni, mert volt szolidaritás. Ha az ember bajba jutott, előbb-utóbb valaki segített, a munkahely, az önkormányzat, az állam, vagy éppen a szakszervezet. A szocializmus senkit sem hagyott az utcán, sem átvitt értelemben, sem a maga konkrét valóságában.
A magyar dolgozók nem becsülték meg a szocializmust. Üveggyöngyökért cseréltük el kapitalizmusért. Többes szám első személyben mondom, bár sokan vagyunk olyanok, akik nem akarták a rendszerváltást, de megakadályozni nem tudtuk. Közös lett a sorsunk, most már mindegy, hogy valaki nem akarta, vagy valaki lelkesedett érte.
No, de kell-e nekünk május elseje ma? Az Orbán-kormány 2010 óta folyamatosan arról győzköd bennünket, hogy nem kellenek már a harcos május elsejék, hiszen a magyar dolgozó mindent megkap ettől a kormánytól.
Van benne igazság, valóban sok mindent adnak. Mi meg nem akarjuk észrevenni, hogy a kormányok nem a saját pénzükből adnak a népnek, hanem abból, amit a néptől így vagy úgy elvesznek. Azt már jobban észrevesszük, hogy egyre többet vesznek vissza abból, amit adtak. Az infláció a szemünk láttára viszi el a szociális támogatásokat.
Látjuk az egetverő igazságtalanságokat. A kormány ugyan minden magyar kormányának vallja magát, de ez a világ döntően a szupergazdagokról és a középosztályról szól, és nem rólunk, az egyszerű emberekről.
Látjuk, hogy a szemünk láttára veszik el tőlünk az ingyenes egészségügyet. Nem tiltakozunk, sőt alkalmazkodunk a pénz uralta egészségügyhöz, és ha tehetjük, megyünk a magánegészségügybe. Nem véletlenül szaporodnak gombamód a magánklinikák.
Évente látjuk a huzavonát a minimálbérek és a nyugdíjak kapcsán, és nem akarjuk bevallani, hogy a bér és a nyugdíj nem a jóisten ajándéka, nem is a kormányé, vagy humánus tőkéseké. A bér és nyugdíj mindig a dolgozó és a tőkés közötti erőviszonyt fejezi ki. Ha a dolgozó erős, többet tud kiharcolni, ha gyenge, akkor ingét, gatyáját is elveszik.
Látjuk, hogy Franciaországban százezrek tüntetnek az utcán azért, mert felemelik a nyugdíjkorhatárt. A francia dolgozók megértették, hogy a tőke elveszi tőlük azt, amit évtizedek során harcban vívtak ki maguknak.
Látjuk, hogy Németországban egy csapásra megáll az élet, ha a légitársaság, a Lufthansa dolgozói sztrájkba lépnek. Ott sem mindenki szakszervezeti tag, de nagyobb a szolidaritás és megtanultak élni a sztrájk fegyverével.
Látjuk, de még gondolni sem merünk általános sztrájkra. Az osztályharc szót pedig ki sem ejtjük a szánkon, pedig az, ami most már Európa-szerte elindult, osztályharc a javából. A tőke bármi áron meg akarja tartani hatalmát, megismétlem, bármi áron. Legyen az a covid tudatos felhasználása minden népi ellenállás megakadályozására, vagy legyen az most a háború Ukrajnában.
Jobb, ha tőlem tudják, ennek a háborúnak minden egyes forintját Önök fizetik. A magyar emberek, vagyis Önök, termelik meg azt a pénzt, amit a kormány fegyverkezésre, az ukránok támogatására, a magyar hadszíntér, az utak, a katonai kórházak előkészítésére költ. Mi fizetjük meg a drága benzinnel, a drága árammal, a húszon százalékos inflációval.
Lehetne tenni valamit a háború ellen? Lehet és kell is! Ki kell mennünk az utcára és követelni a békét. Támogatnunk kell a kormányt a békepolitikában, de fel kell emelni szavunk, amikor engedményeket tesznek a háborús erőknek.
Vegyük észre, hogy a világban már folyik a csata, most dől el, hogy milyen világban fogunk élni holnap! Nem lehetünk közömbösek! Nem mondhatjuk, hogy mindegy, mert nem mindegy! Az összefogásra, a szolidaritásra, a harcra ma sokkal nagyobb szükség van, mint bármikor az elmúlt évtizedekben. Úgyhogy ne mondjunk le május elsejéről! Május elseje kell nekünk, nagyon is kell!
