Ahogy arról a Science News beszámolt, egy friss kutatás hemzsegő halrajokat, aktív életet talált egy nyugat-antarktiszi gleccser alatt több száz méter mélyen, ahová még a fény sem jut el. A kutatók azért is találják fontosnak a felfedezést, mert ez alapján képesek lehetnek olyan feltételezéseket igazolni, hogy a Jupiter és a Szaturnusz keménnyé fagyott holdjain milyen formában alakulhat ki élet.
A Science News a napokban egy cikket tett közzé, amiben egy antarktiszi kutatócsoport legújabb felfedezéséről számolt be.
A kontinens egyik nyugati gleccserén, 800 kilométerre a Déli-sarktól különös dologra lett figyelmes egy Új-Zélandról érkezett tudóscsapat. Ezen a helyen, amerre a szem ellát, színtiszta jégmezők vannak, amelyek olyan hevesen tükrözik vissza a nap fényét, hogy az ember gyakorlatilag képes leégni az Antarktiszon.
A vízen úszó jégpáncél néhol 700 méter vastag is lehet, mégis ez alatt a szilárd réteg alatt, ahová még a fény sem jut el, az életet adó vízben hemzsegő halrajok és folytonosan fejlődő, mikroszkopikus organizmusok vannak. A mélységben megbúvó, sáros árapálymocsárban egy kanyargó folyó lakik.
Egy város is lehetne a jég alatt
Egészen a közelmúltig egyetlen ember sem pillantotta meg ezt a titkos tájat. A tudósok pusztán a radar és a szeizmikus hullámok halvány visszaverődéséből következtettek a létezésére. 2021-ben azonban egy új-zélandi tudóscsoport egy keskeny lyukat olvasztott a gleccser jegébe, amin keresztül egy kamerát eresztettek le.
Abban reménykedtek, hogy a lyuk metszi majd a folyót, amelyről azt gondolták, hogy egy csatornát olvaszthatott a jégbe – egy hatalmas, vízzel teli üreget, amely majdnem elég magas ahhoz, hogy beleférjen az Empire State Building, és olyan hosszú, mint fél Manhattan. December 29-én Craig Stevens, az új-zélandi Wellingtoni Nemzeti Víz- és Légkörkutató Intézet oceanográfusa végre bepillanthatott a több száz méteres jégpáncél mögé, hogy kutatásuk eredményeit saját szemével is ellenőrizze. A látvány ámulatba ejtette.
502 méter mélységben megállították a kamera ereszkedését. Az addig szűk jégalagút egyszerre kitágult egy katedrális méretű térré. A jégbarlang falai az évmilliók alatt kialakult mészkőbarlangokéhoz hasonlítottak, innentől pedig kezdődött az iszapos vízben való szabad merülés. A barlang legalább 10 kilométeren át nyúlik, és úgy tűnik, hogy évről évre egyre jobban belefúródik a szárazföld belsejébe, a folyásiránnyal szemben a jégtakaróban.
Az élet otthona
Ez és az ehhez hasonló barlangrendszerek betekintést adnak a kutatóknak azokba az időkbe, amikor az Antarktisz még nem jéggel fedett kontinens volt, hanem élő növényzet borította. Mégsem ez volt az, ami legjobban lenyűgözte Stevenst és csapatát.
Amikor a kamera elérte a végpontot, az addig szinte statikus teret felváltotta egy nyüzsgő, addig ismeretlen világ. Nagyjából 500 kilométerre a nyílt, napsütötte óceántól egész halrajok úszkáltak fel-alá, több tucat színes, tengeri teremtmény.
A tudósok régóta feltételezik, hogy az Antarktiszt borító jégtakaró nagy része alatt folyékony víz található. Ez a víz a jég aljának lassú, évente néhány centiméter vastagságban történő olvadása során keletkezik a Föld belsejéből szivárgó hő hatására.
A tavak nagy érdeklődést váltottak ki, mert a tudósok számítottak rá, hogy élet lehet bennük, és ezáltal betekintést nyújthatnak abba, hogy milyen élőlények maradhatnak fenn más világokon – például a Jupiter és a Szaturnusz jéggel borított holdjainak mélyén. Az Antarktisz tavaiban található üledékrétegek által megismerkedhetünk a kontinens ősi éghajlatával és ökoszisztémájával.
Címlap fotó: Fotó Mario Tama / Getty Images Hungary
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
