Minden középiskolást bevinne a szociális intézmények lakói közé
„Hollósi Gabriella állt katedrán, volt beosztott, majd vezető több szociális intézményben, így a halállal is gyakran szembesült. A Magyar Pünkösdi Egyház Szeretetotthonának közelmúltban nyugdíjba vonult részlegvezetője az empátiát tartja a segítő szakmákban dolgozók legfőbb erényének.
– Tanítóként kezdődött a pályája a kaposvári Kinizsi-, majd a Kodály-iskolában, de családi vállalkozásban is dolgozott, majd a szociális ellátórendszerbe került. Miért volt e váltás?
– A pedagógia, az ismeretátadás mellett egyre erősebb vonzalmat éreztem mások segítése, támogatása iránt. Átéltem magam is, milyen az, ha valaki mélypontra kerül, hiszen másfél éves kisfiam halálát követően nehezen tudtam talpra állni. A vállalkozást felváltotta a katedra a Kodályban, majd újra a családi vállalkozás mellett döntöttem, amit egy családgondozói munkakör követett a Családsegítő Központban.
– A közoktatás és a szociális ellátás, gyermek- és családvédelem mind olyan terület, ahol az ember a személyiségével hat. Hogy látja, ön miben volt a legerősebb?
– Úgy vélem, erős az empatikus készségem. Fontosnak tartom az elesettek, betegek, felkarolását, valamint azon személyek felé az őszinte odafordulást, akik gyengébbek az érdekérvényesítésben.
– Dolgozott Patalomban majd Lad-Gyöngyöspusztán, s a Magyar Pünkösdi Egyház kaposvári szeretetotthonának részlegvezetőjeként vonult a közelmúltban nyugdíjba. Mit tanult az idős, beteg ellátottaktól?
– A kiszolgáltatottság nagyon nehezen kezelhető. Az idős emberekben nagyon sok tapasztalat, bölcsesség gyűlt össze életük során. Ezt meg kell ismernünk, tanulnunk kell belőle. Ha egyszer mi is megöregszünk, legyen követhető mintánk.
– Jókai Anna Átvilágítás című, önéletrajzi ihletésű regénye végén arról ír: dolgozom a halálomon. Az idősotthonokban ön is szembesült az elmúlás tényével. Nem hatott nyomasztóan mindez, jóllehet, tudjuk, hogy a halál az élet része?
– Valóban, az intézményekben eltöltött évek alatt sok ember halálával találkoztam, netán végigkísértem végső útján az otthonlakót. A halál mindig fájdalmas volt, különösen akkor, ha az illetőt több éven át ismertem. Megtapasztaltam, hogy a folyamat lehet méltóságteli, s ebben nekünk, szakembereknek fontos feladatunk van. Különösen nehéz volt a szomorú hírt közölni a hozzátartozókkal. Megtanultam nem félni, elfogadni a halált.
– Ha létezne a szociális miniszteri poszt, milyen intézkedései lennének?
– Az első intézkedésem az ellátórendszerben dolgozók anyagi, szakmai megbecsülésére vonatkozna. Az intézetekben élőket a nap 24 órájában ápolják, gondozzák, pótolják családtagjaikat. Az ő munkájuk nélkül sok százezer gyermek, ember élne még nehezebb, méltatlanabb helyzetben. A fenntartókat pedig az állami feladatellátás átvállalásához nyújtott támogatás automatikus juttatásával, annak összegének emelésével segíteném. A középiskolás diákokat minden évben bevonnám a szociális és gyermekvédelmi rendszer területeire. Ebben a korban az érzékenyítés nagyon sikeres. Más „szemüvegen” keresztül látják az életet egy-egy helyszíni látogatás tapasztalatait követően.
– Azt tartják, a nyugdíjasnak temérdek ideje van, nem tud mit kezdeni vele. Ön aktív korában nem az az „unatkozós fajta” volt. Most mivel foglalkozik? Vannak restanciái?
– Többet szeretnék lenni az unokáimmal, a mindennapokban megélni, ahogyan felnőnek. Vidéken van egy parasztházam, amit már nyolcadik éve „készítek fel” a nyugdíjas éveimre. Kert, virágok, csönd, s egy más életritmus, amit nagyon élvezek. Sok olvasatlan könyv sorakozik a polcaimon, az egészségem érdekében pedig ténylegesen szeretnék tenni, rendszeresen, tudatosan sportolni, netán életmódot váltani. ”
Címlap fotó: Kovács Tibor
Eredeti írás: LŐRINCZ SÁNDOR
