Halál a csatatéren, halál fogságban
„Katonai hőstettek (2. rész)
TOP 10-es sorozatunk magyar katonai hőstetteket felelevenítő fejezetének második részébe, időben előre ugorva a 19–20. századig, két személyiséget válogattunk be – teljesen szubjektív módon.
A legutóbb megadott „hőstett” értelmezésünket érdemes felelevenítenünk e rész elején is, hogy legalább e tekintetben egy kategóriába sorolhatóak legyenek az alábbi cselekmények. Tehát a hőstett egy alkalommal vagy egy időperiódusban egy személy vagy egy csoport által véghez vitt katonai tett vagy tettsorozat, mely a résztvevő személy(ek) életének kockáztatásával, sok esetben annak feláldozásával jár együtt.
Mindenét feláldozta a szabadságért
A rézágyújáról elhíresült Gábor Áron (1814–1849) a mai Románia területén található Berecken született egy ötgyermekes székely határőrcsalád legidősebb sarjaként. Kiskorától fogva szívesen rajzolt, faragott és érdeklődött a technikai dolgok iránt. A 2. székely határőrezredhez, édesapja nyomdokain járva, 1831-ben vonult be. Előbb Kézdivásárhelyen, majd Gyulafehérváron szolgált, ahol pattantyús ágyúkezelői képzést kapott. Innen került a pesti tüzérezredhez, később a bécsi ágyúgyárban dolgozott. Szeretett volna mindenképpen bekerülni a tüzérképző műszaki főiskolára, de ez nem sikerült neki. A hadseregből 1845-ben távozott. Autodidakta módon, hadmérnöki szakkönyvekből képezte tovább magát az ágyúöntés mesterségében, közben ácsként és asztalosként is dolgozott. A leszerelését követően 1846 környékén kivándorolt Moldvába, itt ismerkedett meg későbbi feleségével. A magyar szabadságharc hírére 1848-ban azonnal hazatért, s bekapcsolódott Háromszék önvédelmének szervezésébe.
Puchner Antal altábornagy 1848 őszén, az erdélyi császári és királyi főhadparancsnoka felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak, s a román felkelőkkel szövetségben, megkezdte a magyar fegyveres erők és a nemzetőrség lefegyverzését. Sepsiszentgyörgyön több nemzetgyűlést is tartottak a Háromszék önvédelmét megszervezni kívánók, akik között – valószínűleg november 16-án – felszólalt maga Gábor Áron is, két héten belül ágyúkat ígérve az ellenállóknak. Gábor Áron Bodvajon, majd Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen rendezett be ágyúöntő-műhelyt, az elején vasból, később pedig beolvasztott bronzharangokból készítette a lövegeket. Az ágyúkészítők arra azért ügyeltek, hogy minden faluban legalább egy harang maradjon, amivel a vészjeleket lehet továbbítani.
A kiszolgált tüzér tizedes a háromszéki ellenállás vezéralakjává vált. Bem József, az erdélyi magyar hadsereg parancsnoka az „ágyúhőst” januárban főhadnaggyá, márciusban pedig honvédőrnaggyá léptette elő. Kossuth Lajos, a szabadságharc vezetője 1849 májusában Debrecenben személyesen nevezte ki Gábor Áront a székelyföldi hadigyárak igazgatójává és anyagi támogatást is kapott a tevékenységéhez. Az ágyúöntő saját vagyonát is pénzzé tette, hogy a szabadságharcot támogassa.
Az egyesült orosz–osztrák seregek 1849. június végén feltartóztathatatlanul törtek be Erdélybe, elfoglalták Sepsiszentgyörgyöt és Kézdivásárhelyt, a székely hadosztályok pedig visszahúzódtak a Barcaságba. Az újjászervezett háromszéki önvédelmi erők Uzon és Kökös falvak melletti területen ütköztek meg a 15 ezer fős orosz sereggel. Egy szemtanú leírása szerint a július 2-i második kökösi csatában Gábor Áron „lóháton száguldozott, vezényelt, az irányzást és az előrenyomulást irányította, biztatta, dicsérte vagy korholta az irányzókat. Lovára hajolva figyelte a lövések útját a középső részen, hol a legmakacsabbul folyt az ütközet.” A csata közepén előbb lovát lőtték ki alóla, majd egy háromfontos ágyúgolyó a bal karját és a fél mellét leszakította.
Az ágyúöntő-mester így vagyona mellett az életét is feláldozta hazájáért. Uzonnál ideiglenes sírba temették, majd katolikus létére végül az eresztvényi református temetőben helyezték örök nyugalomra.
Kivégzés a fegyveres antifasiszta ellenállás szervezéséért
Vitéz kolosvári Kiss János altábornagy székely nemesi családból származott, 1902 és 1939 között szolgált a hadseregben, részt vett az első világháborúban, ami után a honvédség gyalogsági főszemlélő tisztjét is betöltötte. Hazánk német orientációja elleni tiltakozásául 1939-ben nyugdíjba vonult és Kőszegen élt. Öt évvel később, amikor a magyar kiugrási kísérlet miatt felbőszült németek megszállták az országot, Kiss János ismét aktív szerepet vállalt. Felháborította az idegen hatalomátvétel, de az is, hogy nem bontakozott ki komoly ellenállási mozgalom. Vakmerő tervet dolgozott ki. Azt javasolta, hogy a magyar honvédek nyújtsanak békejobbot a jugoszláv partizánoknak, és közös erővel szálljanak szembe a németekkel.
Hazánkban 1944. október 15-e után a magyar nyilasok kezébe került a hatalom. Bajcsy-Zsilinszky Endre elnökletével 1944. november 9-én megalakult a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (MNFFB). A szervezet a náci megszállással és nyilas hatalommal szemben ellenálló erőket, demokratikus pártokat tömörítette. Bajcsy-Zsilinszky Endre személyesen kereste fel a legtekintélyesebb magyar tábornoknak tartott Kiss Jánost, és arra kérte, hogy segítse a magyar ellenállási mozgalmat. A nyugdíjas altábornagy csatlakozott a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsághoz. Az MNFFB tagjai fel akarták számolni a törvénytelen nyilasuralmat, és ki akarták űzni a németeket az országból. Ez fegyveres erő nélkül lehetetlen lett volna. A bizottság Katonai Vezérkarának élére éppen ezért Kiss Jánost állították.
Tisztában voltak azzal, hogy egy életveszélyes játszma vette kezdetét. Tervbe vették egy budapesti fegyveres felkelés kirobbantását. Fő céljuk az volt, hogy Budapestet a szövetségesek nyilvánítsák nyílt várossá, az amerikaiak és az angolok ne bombázzák, a szovjetek pedig ne lőjék rommá. Ha ez sikerül, nemcsak a halálos áldozatok száma lett volna sokkal csekélyebb, de megmaradtak volna gyönyörű épületeink is…
Az illegális szervezkedőket elárulták. November 22-én a nyilasok lecsaptak a hazafiakra, Kiss Jánost halálra ítélték és kivégezték. Ma Kőszegen, a városi temetőben alussza örök álmát.
(Források: budaihonvedek.hu hegylakomagazin.hu militaria.hu mult-kor.hu)”
Eredeti írás: Teszler Vendel
Fotó: illusztráció
