Az új világrend betört a közbeszédbe. Szinte már senki sem kérdőjelezi meg, hogy lesz-e. Magától értetődőnek tartjuk, hogy lesz. Hogy milyen lesz, ki lesz benne és ki nem, nos, ezt még nem tudni.
A liberálisok abban bíznak, hogy az egész humbug. Akárki is lesz Amerika elnöke 2024 után, Amerika Amerika marad. Ha sikerül az európai országokat belevinni egy nemzetek feletti európai államba, már nem is kell új világrend, mert ők ketten elég vonzerőt fognak jelenteni, s minden mehet a maga liberális útján.
A kormány meglehetősen óvatosan nyilatkozik ebben a kérdésben, ami érthető is. Szeretnének Magyarországnak méltó helyet biztosítani az új világrendben, de tudják, hogy egyelőre még a régiben vagyunk. A régi szövetség katonái vesznek bennünket körbe, sőt már nálunk is vannak.
A NATO nyári csúcstalálkozóján világosan tudtunkra adták, hogy még a régi szövetség szabályai érvényesek, úgyhogy ugrabugra politikának nincs helye. A kormány értett a szóból, és az első nagy vizsgánál, a palesztin-izraeli konfliktus kirobbanásakor teljes mellszélességgel Izrael mellé állt.
Még Pressman amerikai nagykövet pofátlanságait is lenyelik és úgy tesznek, mintha egy féktelen kamaszkölyök egyénieskedéséről lenne szó, és nem Amerika hivatalos politikájáról. Sokan gondolják, hogy már csak pár hónapot kell kibírni, és jön Trump, vele meg az amerikai nép.
Addig meg legyünk leleményesek, használjunk ki minden kiskaput! Bekövetkezett az, amire senki se számított. A magyar külügyminiszter elrepült Caracasba és parolázott a venezuelai elnökkel. Azzal a Maduróval, akit pár éve elismerni se akartak. A magyar politika ismét demonstrálta pragmatizmusát: mindegy, hogy mit gondolunk a bolivári forradalomról, Venezuelában van olaj meg földgáz. Tiszta sor!
Miniszterelnök úr nyáron meghirdette tételét arról, hogy a jövőben két Nap fog ránk sütni, Amerika és Kína. El is ment a másik Naphoz Pekingbe, ami már önmagában is bátor cselekedet. Nem tudjuk, hogy ott kifejtette-e a két Nap elméletét, mert a hivatalos közleményekben csak gazdasági kérdésekről esik szó. Hát igen, nem árt az óvatosság! Mit szólna a washingtoni Nap, ha nyíltan együttműködnénk Kínával az új világrend megteremtésében, vagy ad absurdum, méltatnánk a kínai sajátosságú szocializmus civilizációs jelentőségét. Isten őrizz, még belegondolni is szörnyű!
San Franciscót az amerikaiak a szó szoros értelmében kitakarították Hszi elnök érkezésére. Elég ciki lett volna, ha a városba menet rákérdez, hogy mit keres a sok hajléktalan az utcákon, és a gazdag Amerikában miért van szemét és rendetlenség. Pekingben vagy Sanghajban nem igen látni ilyet és San Francisco se ilyen volt régen.
Hszi és Biden között láthatóan kialakult egy manapság szokatlan emberi kapcsolat. Biden persze nem hazudtolta meg magát. A körültekintően előkészített és sikeresnek tűnő csúcstalálkozó után ismét lediktátorozta a kínai elnököt. A kínaiak lenyelték, nem üzentek hadat, gondolván, hogy 81 éves korban mindenfélét mondhat az ember.
De akárhogy is legyen, az amerikai-kínai csúcson világos lett, hogy a hozzánk egyelőre közelebb álló egyik Nap, Amerika nem nagyon akarja elfogadni, hogy mindkét Nap árassza melegét az emberiségre.
A másik Nap világosan tudomására hozta, hogy két lehetőség van: megegyezés vagy háború. A másik Nap nem akar háborút, de nem ilyed meg a háborútól és nem adja meg magát. A megegyezés jobb lenne.
Új világrend lesz, ezt tudják és mondják is a Karmelita Kolostorban. A NATO-ról nem esik szó. A NATO tabutéma. Persze enyhe jelzéseket itt is lehet adni, mondjuk, lehet húzni a svéd NATO-tagság parlamenti jóváhagyását. Itt is el lehet játszani a rossz zsaru-jó zsaru játékot. A parlament kifogásokat keres, a köztársasági elnök pedig nyugtatgatja a szövetségeseket.
Az EU már régen nem tabutéma, lehet bírálni, szidni. Egy dolgot nem lehet csinálni: nem lehet kilépésről beszélni. Ilyen magas labdát nem lehet feladni se a brüsszeli bürokratáknak, se a magyar dollárbaloldalnak, hogy mai divatos kifejezéseket használjam.
Miniszterelnök úr a múlt héten átvágta a gordiuszi csomót. Minek kilépésről beszélni? Mi nem lépünk ki! Az EU jövője egy „egész egyszerű szétcsúszás.”
A politikában persze nem szabad kapkodni. De azért jó, ha tudjuk, hogy az űrhajó számára a legnehezebb feladat a Föld gravitációjának leküzdése. Az első kozmikus sebesség elég ahhoz, hogy a Föld körül keringjünk, de nem elég ahhoz, hogy Föld húzó erejét leküzdjük. Ehhez kell a második kozmikus sebesség. Ha ezt elérjük, nem ránt bennünket vissza a Föld, és nem zúzzuk szét magunkat.
A régi világrend gravitációja is visszaránthat bennünket, és annak is rossz a vége lenne. Ideje új sebességre kapcsolni!
