Emlékezetesre sikeredett a negyven évvel ezelőtti télűzés (galéria)
1984-ben március negyedikére esett farsangvasárnap, s természetesen akkor is megtelt látogatókkal a mohácsi Széchenyi tér. A Dunántúli Napló fotóriportere, Laufer László örökítette meg a negyven évvel ezelőtti télűzést, képei segítségével idézzük fel az 1984-es busójárást.
A képeket nézegetve mondhatnánk, hogy jóformán semmi sem változott, de ez csak részben igaz. Akkor például megvolt még a Csemege a mai sétálóutcában, mellette a remek cukrászda, s bár a fotókon nem látszik, de átellenben működött egy éjszakai bár is, amelyhez nagyon sok mohácsinak fűződik valamilyen – hogy elegánsan fogalmazzunk –, tajtékos emléke.
A fotók tanúsága szerint viszont hó akkor sem volt, bár hideg talán, s mint pár sorral lejjebb kiderül, már 1984-ben is voltak szép számmal, akiknek beütött a busópálinka vagy a forralt bor, esetleg ezeknek a kombinációja. S igen, igen: a lányok akkor is gyönyörűek voltak (Úristen, az akkori fiatalok ma már nagymamák, nagypapák is lehetnek…), s nem hiányoztak a tüzes jelenetek sem.
A Dunántúli Napló másnap természetesen a címlapon számolt be az akkor még nem világra, csak a megyére esetleg országra szóló eseményről. Az írás ma már kordokumentumnak számít, különösen például az öltözékeket vagy a fröccsöntött bóvlit árusítókat illetően – szerencsére ebből a szempontból mára már nagyot változott minden, erről legközelebb csütörtöktől kezdődően győződhetünk meg saját szemünkkel.
„Az öltözetek – immár évszázadok óta – hagyományosnak mondhatók; birkabőrök, álarcok, madárijesztőtől kölcsönkért hacukák, a modernséget nylonharisnya a fejen jelenti, nyakba húzva. Kicsit zavar csak egy muraközijét ugrató alak, merthogy maskarája nem lenne feltűnő egy Ku-Klux-Klán-találkozón sem. Akkor inkább már a zsákosak, akik nagyokat csapnak főleg a nőnemű nézelődőkre, a zsákból meg csak úgy szitál a krétapor. No, meg a buzogánypihe sem kutya, ezt lövöldözik a srácok is a karbid-puskáikból, mordályaikból, ágyúikból – egyszer van téltemető”, írta néhai nagyra becsült kollégánk, akinek beszámolójából a rá jellemző vitriolos megjegyzések sem maradhattak ki.
Anyuci már bánja, hogy legszebb bundájában jött, bizonyára először von busójáráson, meg az is lehet, hogy utoljára, mert két maskarás láncot teker köré, s meghinti hamuval, kóccal. Idén még divatos volt a vastag nemezkalap, különösebb fazon nélkül, csak ha megélénkül a szél, kell utánaszaladni a lábak között, amúgy nagyon népies és egyéni, csak ne lenne minden másodikon ugyanolyan. Aztán vannak bőszoknyások, nadrágosak, dzsekisek, szöggel kiverve, némelyiknek oly tág a pupillája, félő, kiesünk rajta – aki csak sörtől-bortól-pálinkától mámoros, az a természetes. Az egyik falhoz támasztja, s úgy szereti partnerét, egyre később sötétedik, kinek van ideje azt kivárni. Aztán a sátorosok; prémekkel, bundákkal körbeaggatva, műfröccsöntött coltokkal, szentképes és szórakoztatóipari-zenészportrés a könnyebb műfaj minden alfajából, kerámiahoroszkóp és csillagkép, harang és csengő, meg nyalóka, törökméz, szerencsepatkó. Nem ez az alkalom a vásári giccs elleni harcra
– olvasható többek között az írásban.”
