Molnár Tímea: „Az életet élvezni kell, nem pedig a negatívumokat keresni benne”
„Precíz, inkább két héttel hamarabb elkészít mindent, mintsem egy nappal később. Vallja, csak addig félünk valamitől, amíg nem ismerjük. Ha megtanuljuk, utána rájövünk, mennyivel egyszerűbb, mint gondoltuk. Semmit sem utál, a legtöbb feladathoz jókedvvel, de minimum nyitottsággal áll hozzá. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Molnár Tímea, a Bótrágyi Gimnázium tornatanára
– Több mint 30 éve van a pedagóguspályán.
– Már alsó osztályos koromban eldöntöttem, hogy tornatanár akarok lenni. Azt szerettem a legjobban, állandóan sportoltam, számomra magától értetődő volt, hogy ezt a hivatást válasszam. Szeretem, ha sok ember van körülöttem, ha jókat nevetünk, szórakozunk. Nem bosszankodom a játék alakulásán, vagy ha esetleg veszítek, mert nekem csak az számít, hogy játsszunk, élvezzük a meccset. Az életet élvezni kell, nem pedig a negatívumokat keresni benne. Én igyekszem mindenben meglátni a jót. Hiszen mindig lesznek rossz dolgok, ez természetes. De tőlünk függ, hogy azok helyett inkább a pozitívumokra koncentrálunk-e, azokra a pillanatokra, amelyek feltöltenek, erőt adnak. Azt vallom: egyszer élünk, de akkor nagyon. Élni kell. Mindennap.
– Messze sodorta az élet Zápszonyból.
– Kilencedik osztályba jártam, amikor kiköltöztünk Primorszk vidékére. Nem ismertem ott senkit, egyedül voltam a tanítóképzőben is, így akkoriban sokszor ismételgettem magamban az egyik dicséret sorait, és a mottóm is ez lett: Mit félek? – mondom merészen: Istenem és Atyám lészen. Ez a bizonyosság 15 éves korom óta velem van. Tudtam, a Jóisten úgysem hagyná, hogy bajom essen, van, aki vigyázzon rám, és ez megnyugtatott.
– Visszajött.
– A szívem hazahúzott, és jött velem anyukám és a testvérem is. Én már akkor tudtam, hogy itt a helyem, és most már én innen nem mennék sehova… Szívesen utazgatok a családommal, a jelenlegi helyzet miatt csak a lányommal és a két szép unokámmal tudok, de letelepedni nem szeretnék máshol.
– Itthon találta meg a hivatását, a párját.
– 1993-ban jöttünk vissza, rögtön munkába is álltam. Kisbégányban kezdtem, két évet tanítottam ott testnevelőként. Akkor megfogadtam, hogy a következő munkahelyem már olyan lesz, ahol van tornaterem is. Így mikor ’95-ben férjhez mentem, átkerültem a szomszédos Haranglábra. Tíz évig dolgoztam ott. Később felajánlották, hogy párhuzamosan Bótrágyon is tanítsak. A lányom már ide járt iskolába, úgyhogy szívesen jöttem volna. És mint mondják, könnyű Katit táncba vinni, ha ő is akarja – úgyhogy elvállaltam a bótrágyi állást. Egy év után pedig végleg átjöttem ide és azóta itt tanítok.
– Sosem unatkozik.
– Állandó pörgésben vagyok. Ha tehetem, legszívesebben az unokáimmal foglalkozom. Előfordul, hogy áthívom a diákjaimat sportolni, pizzázni, táncolni. Ha a lányomhoz készülök Nagydobronyba, akkor pedig motorra pattanok és azzal robogok át szabadon. Imádok élni, szeretem az életet és az embereket. Az élet egy csoda.
– Dühös is tud lenni.
– Akkor vagyok bosszús, ha valaki feladja. Vagy ha szándékosan bántja a másikat, főleg ha a nagyobb a kicsit, a védtelent. Olyankor kérdés nélkül a védelmére kelek, kiállok bárkiért. Alapjáraton nem szeretem a konfliktusokat, viszont ilyenkor beleállok. Jobb a békesség, de úgy hiszem, vannak olyan helyzetek, amikor fel kell vállalni a gondolatainkat. Ettől függetlenül nem vagyok haragtartó, vallom: el kell engedni mindent. Lobbanékony vagyok, de amilyen hirtelen felkapom a vizet, olyan gyorsan ki is beszélem magamból a dühömet, és én azzal be is fejeztem. Nem cipelem magamban a harag terhét. Új lapot kezdek.
– Versenyszerűen is sportolt.
– A megyében többször megfordultam asztalitenisz-versenyeken úgy, hogy autodidakta módon tanultam meg pingpongozni Haranglábon. Az árvíz idején a gyerekeket kivitték Magyarországra, ahol igen megszerették a pingpongot, és miután hazajöttek, kérték, hogy játsszunk itthon is. Megmutatták, mit tanultak, és mi tanárok is megszerettük, és egyre többet játszottuk. Első helyen végeztem a járási versenyeken, és a kollégámmal felkértek a Beregszászi járás képviselőjének. Lássanak csodát, Pacuk Sanyi bácsival elhoztuk párosban a második helyet. A többi versenyen, egyéniben 7. és a 4. lettem. Nagyon csodálkoztam, hiszen engem nem tanított senki a különböző technikákra, csak úgy kedvtelésből kezdtem neki. Azóta ez a szenvedélyem. Diákokat is felkészítek versenyekre, szerintem jó eséllyel indulnak. Csak hinni kell a gyerekekben, és bármire képesek!
– Biztatja a tanulókat és rájuk ragasztja a pozitív életszemléletét is.
– Mindig arra tanítom őket, hogy harcoljanak az utolsókig. Amíg bírnak, addig ne adják fel. Még akkor sem, ha egy erősebb ellenféllel állnak szemben, mert úgyis csak a játék végén dől el, hogy ki győz. Bármikor fordulhat a kocka. Ha idegesek lesznek és fejben feladják, akkor már veszítettek. De ha erőt vesznek magukon, koncentrálnak, akkor bármi lehet. Az asztalitenisznél is az a cél, hogy mindig csak a következő labdát üsse vissza, csak add vissza… Egyiket a másik után. Nem kell előzetesen bepánikolni, hogy nem fog menni. Arra is tanítom őket, hogy ne fordítsanak túl nagy figyelmet olyan emberek véleményére, akik nem is kompetensek abban a tevékenységben. Nem szabad, hogy hatással legyen ránk más negativitása, egyszerűen csak ki kell tűznünk a célt, és megtenni érte minden tőlünk telhetőt, még akkor is, ha mások szerint az lehetetlen.
– Önnek is van támasza.
– A párom, a lányom és az anyukám. A férjem egyben a legjobb barátom is. Az életem akkor vett nagyon pozitív irányt, amikor férjhez mentem. Nagyon jó ember (meghatódik – a szerk.). A párom nem csak hisz bennem, hanem enged szárnyalni is. Ennél nagyobb boldogság pedig nem is kell.”
Fotó: KISZó
Eredeti írás: Simon Rita
