„Az elmúlt hetekben sok helyen lehetett olvasni, hogy minden korábbinál több, közel 300 csecsemő kénytelen élete első hónapjait kórteremben tölteni, mert szülei elhagyták vagy nem tudják hazavinni. A hírre reagálva sok kommenthuszár a felelőtlen anyákat hibáztatja, akik „csak a segélyért és CSOK-ért szülnek”. De ha jobban beleássuk magunkat a témába, világossá válik, hogy a kritikus helyzetért a leromlott és elavult gyermekvédelmi rendszer, valamint a lyukas szociális háló tehető felelőssé. A reformot sürgető szakemberek azonban egyelőre ugyanúgy hiába várnak, mint a kórházi kiságyban sírva vagy némán szenvedő babák.
Két évvel ezelőtt a legkisebb lányommal egy éjszakára bekerültem egy vidéki kórház csecsemőosztályára. Mivel kruppos volt, nem sokat aludtunk az éjszaka, és mikor kimentem a folyósóra, többször is láttam, hogy az éjszakás nővér egy babát ringat. Akkor nem is jutott eszembe arra gondolni, hogy vajon miért ő, és miért nem az anyukája altatja a kábé kéthónapos picit, csak az elmúlt hetekben jutott eszembe az emlékkép, mikor egyre többet olvastam a kórházban hagyott kisbabákról. Vajon ő is egy volt közülük? Mert ugyan a média csak mostanság kezdett foglalkozni az üggyel, de sajnos évekkel, sőt évtizedekkel ezelőtt is előfordult, hogy egészséges csecsemők is a kórtermekbe ragadtak, mert a gyerekvédelem nem tudott megfelelően gondoskodni róluk. Ahogy ezt a cikket kezdtem írni, több ismerősöm is mesélt hasonló történetet. Egy barátnőm 2019-ben, egy budapesti kórházban hozta világra ikreit, és akkor az újszülött osztályon egy „ott maradt” kisbabáról gondoskodtak, már amennyire tudtak. Egy másik barátnőmnek pedig egy rokona fogadott örökbe kb. két évtizeddel ezelőtt egy kisfiút, aki előtte fél évet töltött el a kórházban tengődve.
Mint minden kisbabának, nekik is anyukájuk vagy legalábbis családjuk szerető közelségében lenne a helyük, különösen életük kezdetén, amikor annyira kiszolgáltatottak, és éppen csak kezdik – vagy kezdenék – felfedezni a világot. De ezek a kórházban ragadt csöppségek a beszámolók alapján sem érzelmileg, sem fizikailag nem kapják meg, amire szükségük volna. Kezdjük azzal, hogy nincs elég eszköz ellátni őket. Van, ahol például a frissen szült anyukákat kérték meg, hogy aki tud, vigyen be 2-3 hónaposra való pelenkát, mert az újszülött osztályok hivatalból csak koraszülött méretű pelenkát kapnak. A popsikenőcs is ugyanígy hiány, ahogy a nagyobb méretű rugdalózó, textilpelenka és a babajáték is. De ha ezek rendelkezésre is állnak, akkor sincs elegendő személyzet, aki ugrani tudna, ha a csecsemők felsírnak, mert éhesek, tele a pelusuk vagy csak ölelésre vágynak. Az egyébként is leterhelt kórházi személyzetnek nem feladata az egészséges gyerekek gondozása, nevelése. Hivatalosan nem is lehetnének ott huzamosabb ideig a picik, de a gyermekvédelmi rendszer hiányosságai miatt mégis a kórtermekben ragadnak.
Papíron minden 12 év alattinak családban lenne a helye
„2014 óta úgy rendelkezik a jogszabály, hogy a szakellátásba bekerülő 12 év alatti gyerekeket nevelőszülőnél kell elhelyezni. Ez viszont a gyakorlatban nem tud megvalósulni, mivel több mint kétezerrel kevesebb nevelőszülő van, mint ami ehhez szükséges volna” – magyarázza Varró Gabriella, az SOS Gyermekfalvak kommunikációs vezetője. A helyzetet súlyosbítja, hogy miközben a születések száma csökken, az állami gondoskodásba bekerülő gyerekek száma nő, 2020 óta nagyjából 1000 fővel lettek többen. Ráadásul a szakellátásba újonnan bekerülő gyerekek között a 0-2 éves korosztály van a legnagyobb arányban: a KSH adatai szerint tavaly 2393 ilyen kicsi volt, ami az esetek 32%-át jelentette. „Arról nincsenek pontos, hivatalosan hozzáférhető információk, hogy évente hány olyan baba van, aki kórházban ragadt, de az egészségügyi dolgozók, akikkel beszéltem, többsége azt mondja, hogy az utóbbi egy évben érezhetően megugrott a számuk.”
A Belügyminisztérium közlése szerint jelenleg 280-300 olyan csecsemő él magyarországi kórházakban, aki magára maradt. Mindeközben legalább 1000 pár várakozik örökbefogadásra, szóval joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mégis miért nem kerülnek ezek a csöppségek minél előbb szerető otthonba? Július 1-jétől a kormány egy salátatörvényben elviekben egyszerűsítette a kórházban hagyott babák örökbefogadását: míg korábban lemondó nyilatkozat kellett a vér szerinti szülőktől, most már a babamentő inkubátorba helyezett újszülöttekhez hasonlóan ők is automatikusan adoptálhatóvá válnak, ha 6 hétig nem keresik őket. A kórházi beszámolók szerint ez az ügymenet azonban még meglehetősen döcögősen zajlik, mert az újszülött osztályon dolgozók nem kaptak utasítást, képzést, hogy milyen formában kéne ezt adminisztrálniuk és jelezniük a gyámhivatal felé.
De ha fejlesztenének is egy olyan informatikai rendszert, ami jelentősen gyorsítaná az örökbefogadás adminisztrációját, az is csak a kórházban hagyott babák kis százalékának jelentene segítséget. „Van a klasszikus eset, amikor anyuka azt mondja a gyerekágyas osztályon, hogy csak kimegy cigizni, de soha nem többé nem jön vissza, ám a tévhitekkel ellentétben a legtöbb kórházban ragadt csecsemőt az anyja szeretné felnevelni. Nagyjából a 80 százalékuk olyan, akit életkörülményei miatt nem tud hazavinni a vér szerinti anyja, mert például bántalmazott kapcsolatban él vagy nem megfelelőek a lakhatási körülményei – mondja Varró Gabriella. – Régebben a hajléktalan édesanyáknak általában már a kórházban tudtak segíteni azzal, hogy átmeneti anyaotthonba irányították, ahol együtt lehetett a babájával addig is, amíg talpra áll, de mára ezeknek az intézményeknek megfogyatkozott a száma, a megmaradtakban pedig hosszú a várólista. Hivatalosan szegénység miatt nem lehetne senkit kiemelni a családjából, de ha nem megfelelőek az édesanya élet- és lakhatási körülményei, akkor nem viheti haza az újszülöttjét, és ilyenkor nevelőszülőkhöz kéne kerülnie a babának. Ám mivel nevelőszülőből nincs elég, a rendszer nem tud segíteni ezeknek a kicsiknek, hiszen sem gondozási helyet, sem gyámot nem tud kijelölni számukra. Gyakorlatilag a gyermekvédelem nulladik lépcsőjén megrekednek, és ex lex, vagyis törvényen kívül tengenek.”
Már nem sírnak, de a lelkük sikít
A meleg, szerető otthon helyett ezeknek a kisbabáknak egy vasból készült kiságy, a kórterem üressége, a kórházi folyosó ridegsége jut. Sokszor a férőhelyhiány miatt egyik osztályról a másikra, vagy akár egyik kórházból a másikba pakolgatják őket, így még a beszűkült környezetük sem állandó. A kórházi dolgozók többségében igyekeznek lehetőségük szerint ellátni, gondozni őket, de sokszor nincs kapacitásuk, ezért a kicsik hosszú ideig sírnak (legalábbis eleinte), mire érkezik valaki az ágyukhoz. Friss levegőre csak akkor jutnak ki, ha egy dolgozó a szabadidejét erre áldozza. A rácsos ágy rabjaként nem tudnak szabadon forogni, kúszni, mászni, felfedezni a világot, ami természetesen a mozgásfejlődésükre rossz hatással van.
Ezeket a fizikai lemaradásokat később megfelelő tornával, fejlesztéssel le lehet küzdeni, a lelkükön viszont olyan nyomot hagy a kórházi lét, ami akár egész életükre velük marad. Az is szívet tépő, ha egy csecsemő keservesen sír, de a némaság még borzasztóbb. A kórházban hagyott kisbabák ugyanis egy idő már nem sírnak, mert megtanulják, hogy nincs értelme. „A születés után kezd kialakulni az úgynevezett ősbizalom, ami későbbi életünkre is hatással van. Többek között ez határozza meg, hogy mennyire bízunk másokban, magukban, tudunk-e kötődni, és hogy mennyire tartjuk értékesnek magunkat – magyarázza Tapasztó Orsi mentálhigiéniás szakember. – Az ősbizalom csak akkor tud kifejlődni, ha a gyermek szűk környezete reagál arra, mikor a baba jelez, vagyis a sírásra válaszul gondoskodást, szeretetet kap, amivel kialakul benne egy olyan alapérzés, hogy ő bízhat a világ jóságában. Ha ez nem történik meg, az nagyon megnehezíti az illető magával és másokkal való kapcsolatát. Bizonytalan felnőtt válhat belőle, aki nehezen fogja elhinni, hogy más vele marad, vagy ő érdemes a szeretetre.”
Van abban valami természetellenes, amikor egy baba retteg az érintéstől
A jelenségnek egyébként tudományos neve is van: hospitalizációnak nevezik, ha egy gyermek hosszabb intézeti tartózkodás következtében, a biztonságos kötődés hiánya miatt érzelmileg elsivárosodik. Ezek a kicsik már nem jelzik, ha éhesek, ha pelenkát kell cserélni, ha fáj valamilyük vagy fáznak. Mikor később családba kerülnek, gyakori, hogy nem engedik a gondozóknak, hogy felvegyék, megvigasztalják őket, az érintéstől megrettennek. Normális esetben egy pici baba ösztönösen rákulcsolja a kezét a felnőtt odanyújtott ujjára, de a hospitaláció miatt ez is kiég a kórházban tengődő kisgyerekekből.
Jenei Ilona nevelőszülőként már több hospitalizálódott babáról gondoskodott: „Az egyik kisfiú 2022 augusztusában született, anyukája akkor 16 éves volt, félig gondozatlan terhességből a 34. héten született, így a koraszülött osztályra került. Édesanyja nem vihette haza, ám mivel a picinek szívproblémája volt, sok nevelőszülő nem vállalta a gondozását, emiatt ragadt be hosszabb ideig a rendszerbe. Mikor hozzám került, nem jelzett, nem sírt, meg kellett tanítanom neki, hogy bízhat bennem, hiszen gondoskodok róla. Egy évvel később született a húga, aki egy hónapot töltött bent a kórházban az anyukájával. Arra vártak, hogy lesz valaki a családban, aki be tudja fogadni őket, ám végül nem így történt, és emiatt hirtelen elszakították őket egymástól. Egyik nap megérkezett a határozat, hogy az anyja nem viheti haza, másik nap már nálam volt a kicsi. Ez óriási szakadékot jelentett az egyhónapos csecsemőnek, hiszen eltűnt az anyja közelsége, cici helyett tápszert és cumit kapott. Nagyon nehezen ment az összeszokás, sok átsírt nappalunk és éjszakánk volt.” A lelki törésnek pedig fizikai tünetei is lettek: a kisbaba nem reagált a vizuális ingerekre, az orvosok is látásproblémát diagnosztizáltak nála. Az újszülötteknél ugyanis egy ilyen trauma negatív hatással lehet a neuronok, idegpályák épülésére. Trauma az is, ha hirtelen elszakad az elsődleges gondozójától, és trauma már az is, ha 24 órát tölt magára hagyva a kórházban. Márpedig a legtöbb csecsemő nem egy napra, nem is egy hétre, hanem akár hónapokra ragad a kórteremben. Sőt, van olyan kisgyerek, aki már 1 éve kórházban tengeti a napjait.
Lenne, aki ringassa őket, de nem engedik nekik
A kialakult helyzet nem a kórházak hibája, hiszen nem az ő feladatuk gondoskodni ezekről a babákról. Sokszor nem is tudnak, annyira leterheltek, de még szomorúbb, hogy sokszor azt sem hagyják, hogy az önként vállalkozók legalább rövid ideig szeretgessék az anyátlan piciket. Sebestyén-Szabó Mariann is saját kislányával került be az egyik budapesti kórház gyermekosztályára, és mint kiderült, a mellettük lévő kórteremben egy gyermekotthonban nevelkedő kicsi feküdt tüdőgyulladással. A gyermekvédelmi jogszabály szerint hivatalosan nem is élhetett volna nevelőotthonban, de ez is csak azt mutatja, mennyire leromlott a rendszer. A 9 hónapos gyermekkel nem volt gondozó, egyedül hagyták a kórházban, betegen, kiszolgáltatott helyzetben. „Folyamatos, hosszú ideig tartó sírást hallottam reggel, délben és este is. Nem 10 percig tartott, hanem legalább 1 óráig. Amikor már nem értettem, hogy miért nem marad abba a sírás, megkérdeztem, hogy melyik baba sír ennyire, akkor mondták, hogy van egy otthonos baba, nincs vele senki, ezért sír ennyit. Amikor már az én lányom jobban lett, ő még mindig ordítva sírt, hiszen nem volt vele senki. Iszonyú érzés volt ezt hallgatni, így átmentem megnézni. Sosem felejtem el, ahogy ott állt a rácsos ágyba kapaszkodva, karjából kilógott egy branül, egy plüssteknős volt csak mellette, de láthatóan nem egy plüssre volt szüksége, hanem emberi érintésre. Ahogy meglátott a kórterem ajtajában, rögtön abbahagyta a sírást, amikor elléptem, újra rákezdett. Gyorsan elmentem megkeresni az éjszakás nővért, és megkérdeztem, hogy bemehetek-e hozzá, picit megnyugtathatom-e, de az volt a válasza, hogy nem mehetek be, nem szabad szeretgetni, különben elkezd kötődni. Visszamentem a lányomhoz, és elbőgtem magam, annyira sajnáltam” – meséli Mariann, aki megrázó élménye után írt Tapasztó Orsinak.
Orsi ekkor rögtön elkezdett foglalkozni a kórházban hagyott babák ügyével Instagramon és a közösségi oldalakon túl is, június óta igyekszik minden szálat megmozgatni, hogy változást érjen el, egyelőre kevés eredménnyel. A Gyermekvédelmi Koalíció pedig már tavaly év végén felhívta a kormány figyelmét, hogy egyre drámaibb a helyzet. „Én az empátia teljes hiányának bizonyítékát látom ebben” – mondja. Hónapok alatt annyi sem tudott történni, hogy nyugati országok mintájára önkéntes szervezeteket beengedjenek a gyerekosztályokra. Nyilván szűrni kell, hogy kik mehetnek be a védtelen újszülöttek közé, de ez nem megoldhatatlan feladat. Többek között Ausztriában és Németországban is sikerrel működik egy rendszer, amelyben az önkéntesek azokat a kicsiket gondozzák, szeretgetik, akik egyedül maradtak a kórházakban.
SOS gerillaakció a kórházban hagyott babákért
A kialakult helyzetet nem lehet arra kenni, hogy „miért szül valaki, ha nem tudja felnevelni a gyerekét”, főleg nem úgy, hogy az abortusz folyamatát két éve megnehezítették itthon. Az állami ellátásban sokszor keserves versenyt futnak az idővel, annyi kötelező időpontot kell egyeztetni, a terhességmegszakítás árát pedig (2024-ben 45.312 forint) nem mindenki engedheti meg magának. Tapasztó Orsi szerint valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy több újszülöttet hagynak a kórházakban. Az ilyen nem kívánt babákat az idei törvénymódosítás alapján már 6 hét után automatikusan örökbe lehet fogadni, de mint fentebb is írtam, a gyakorlatban mégis elhúzódik az ő ügyük is. Pedig 2024-ben valószínűleg nem lenne túl nagy feladat egy számítógépes rendszert létrehozni az adminisztrációhoz, de amíg a gyámhivatalnál a gyerekek jóléte elveszik az ügymenetek és eljárási cselekmények sűrűjében, addig hiába várunk ilyen modern vívmányokat.
Emellett nagy probléma, hogy azok az anyák, akik életkörülményeik miatt nem tudják hazavinni a babájukat, nem kapnak elég támogatást sem anyagi segítség, sem prevenciós tevékenység formájában. Van olyan hajléktalan édesanya, aki például minden reggel bemegy a kórházba a gyerekéhez, ellátja, szeretgeti, amíg tudja, de utána vissza kell térnie az utcára, és egyelőre nincs kitörési lehetősége. Amíg az anya küzd azért, hogy saját lábára állva nevelhesse gyermekét, a picinek elviekben nevelőszülőnél kéne lennie, hogy ugyan csak átmeneti családban, de szerető családban tölthesse a mindennapjait. Ám nevelőszülőből messze nincs elég, aminek oka, hogy sem anyagilag, sem társadalmilag nem kap elég elismerést ez a hivatás.
Október 7. az állami gondoskodásban élő gyerekek napja immár negyedik éve, az SOS Gyermekfalvak pedig idén is nagyszabású figyelemfelhívó kampányt indított. A tavalyi árvácskás megmozdulás után most a kreatív utcai akció középpontjába a nevelőszülői szakma mellett a kórházban hagyott csecsemők kerültek. Budapesten több helyszínen helyeztek ki rácsos babaágyat, illetve szobrokra hordozókendőben játékbabákat, amelyek mellett természetesen munkatársaik is ott állnak, hogy a járókelőkkel beszélgessenek az állami gondoskodásban élő gyermekekről és a nevelőszülőségről.
A kampány nem titkolt célja, hogy több nevelőszülőt toborozzon, hiszen a jelenlegi rendszerben csak ez tudná biztosítani, hogy egy egészséges csecsemőnek se kelljen kórházban maradnia. A mai akcióhoz csatlakozott egyébként Tapasztó Orsi is: „Borzasztóan örülök az SOS Gyermekfalvak munkásságának, szívesen támogatom őket. Ugyanakkor jó lenne, ha a probléma megoldása nem az ő felelősségük lenne. Fentről kellene orvosolni mindezt, és nem egy sebtapasszal, hanem hosszú távon.” Azért is kellenek az ilyen megmozdulások, azért is kell többet beszélni róla, hogy felhangosítsuk a kórházban hagyott, némán kiáltó babákat, amíg fentről is meghallják őket.”
Címlap fotó: © Esma Karagoz / Pexels
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
