„Olvassátok, irigyeljetek”, mondhatnám Majakovszkij után szabadon, „én a Szovjetunió polgára vagyok.” Illetve mit is beszélek, én digitális állampolgár vagyok. Már egy hete!
Nem volt nagy dolog. Csak elő kellett keresnem a személyigazolvány zöld kódkártyáját, amire két éve azt mondta az ügyintéző, hogy belátható ideig nem lesz rá szükség. Felháborító! Hogy a köz egy alkalmazottja ennyire ne bízzon a rendszerben! Nehogy már azt gondolja bárki is, hogy a kormány nem tartja be azt, amit mond. Lesz digitális átállás, mondták, és lett is!
Ezután már csak egy okostelefon kellett. No, nem akármilyen, Huawei nem jó. Na de velem nem szúrnak ki a nagyhatalmak. Én felkészültem arra az időre, amikor miniszterelnök úr szavai szerint két nap fog sütni az égen. A világ egyik felére van kínai Huawei telefonom, a másik felére amerikai iPhone.
Innen már minden egyszerű volt. Ötször-hatszor elolvastam, és rögtön megértettem, hogy mit hova kell dugni. Ne mondd, hogy ez olyan egyszerű! Ki gondolta volna, hogy a telefon hátulja is lát. Szerencsére látott, és pár perc múlva jött a hír: digitális állampolgár vagyok.
Most már büszkén mondhatom, hogy én biztosan nem fekszek keresztbe a modernizációnak, a digitalizációnak, a mesterséges intelligenciának és Európa versenyképessége se rajtam múlik. A többit meg majd meglátjuk.
Hálás vagyok, hogy a kormány bizalmába fogadott, és megosztott velem egy ilyen modern technológiát. Most már csak az kell, hogy ez a bizalom kölcsönös legyen.
Példának okáért jó lenne biztosan tudni, hogy ez a szuperrendszer nem áll le. Csak azért mondom, mert volt olyan, hogy az egészségügyi ügyintézésbe napokig nem lehetett belépni.
Jó lenne tudni azt is, hogy ki juthat hozzá az én életemhez. Igen, az életemhez, mert ebben a rendszerben minden adat össze van vonva. Persze, bizalomban nincs hiány, de az amerikai filmekben látom, hogy állami rendszerekbe betörtek vagy az állami rendszerből szivárgott ki valami. Nálunk, ugye ilyen nem lehetséges? Vagy mégis?
Szóval a kölcsönös bizalom megvan. Illetve most ez egy kicsit olyan, mint a csendőrpertu. A csendőr régen tegezhette a kliensét, minden tudott róla, de a kliens nem tegezhette vissza a csendőrt és nem is tudott róla semmit. Azt persze tudhatta, hogy mekkora pofont kap a csendőrtől, ha akadékoskodik.
Na de, mit is beszélek! Más időket élünk. A demokrácia negyedik évtizedében vagyunk, ma már nincs csendőr, a rendőr meg nem pofozkodik. De azért jobb, ha tudod, hogy pofonokat ma is osztogatnak, igaz nem a rendőrök.
Ha már ilyen szépen építgetjük a kölcsönös bizalmat, nagyon szívesen tudnék többet államunkról. Értem én, hogy vannak titkok, de csak nem titok minden.
A 80-as évek nagyszerű angol TV-sorozatából, az „Igenis, Miniszterelnök Úr”-ból tudjuk, hogy az állampolgár kíváncsiságát két módon lehet kezelni. Vagy semmit nem mondunk neki, vagy agyonhalmozzuk nem rátartozó információkkal.
Gyanítom, hogy hazánk mai illetékesei közül sokan látták a sorozatot. De az is lehet, hogy maguk jöttek rá a receptre. Végül is okos nemzet vagyunk!
Megértem, hogy nem kötik az orrunkra, hogy miről tárgyalt miniszterelnök úr Trump elnökkel. Kíváncsi lennék, de rendben, maradjon titok!
De sokakat érdekelt volna például, hogy kormányunk miként kívánja kivasalni az EU-ból a nekünk járó pénzt. Nyilatkozat volt bőven, amiből megtudtuk azt, ami ránk tartozik, vagyis semmit.
Aztán itt van a Csádi Köztársaságban folyó magyar katonai és humanitárius misszió. Hát ugye, Csád az nem Kárpátalja és még csak nem is Koszovó. Csádot sokan még a térképen se találnák meg, miközben százmilliókat költenek el a nevünkben és állítólag felhatalmazásunkból.
A kormány nyugodtan megmondhatta volna nekünk azt is, magyar polgároknak, hogy miniszterelnök úr Indiában akarja szabadságát tölteni. Megérdemli a pihenést! Indiába ráadásul mások is eljuthatnak, csak pénz kérdése. Miért kell ebből titkot csinálni? Ha megmondják, nincs találgatás, nincs pletyka, máris kevesebb adujuk lenne a tiszásoknak.
Na de nézzük az információs túlterhelést! A kormány honlapján van lehetőség „társadalmi egyeztetésre”. December 6-tól 14-ig véleményezhettem például azt a javaslatot, hogy „a kormánytisztviselő részére a kormányzati igazgatási szerv helyi utazásra szolgáló bérletet vagy helyközi vármegyebérletet, vagy országbérletet nyújthat”. Törtem a fejem, de semmi okos nem jutott eszembe. Legfeljebb az, hogy nem ilyenről kellene társadalmi egyeztetést tartani.
A polgárok Európa-szerte elvesztik bizalmukat a létező intézményekben. Lássuk be, ez alól Magyarország se kivétel. A stabilitás az elmúlt évtized fontos értéke, amit sokan irigyelnek a világban. De ehhez nem elég a minimálbéreket és a nyugdíjakat emelni. Az embereknek érezniük kell, hogy az állam bízik bennük és ők is bízhatnak az államban. Nem érdemes ezzel 2026-ig várni! Akkor már késő lehet!
