"A nehézolvasás az olyan, mint a diszlexia?" Fotó forrása: fishki.net
“Akinek nincsen fogalma a diszlexia betegségről, az semmit nem tud az életről.” Ezt mondogatta gyakorta a szomszédunk, Oli bácsi, az öreg portás, későbbi éjjeliőr.
Elmesélem az előzményét:
– Kisfiam! – hallottam gyakran gyerekkoromban, miközben a körfolyosón pucoltam a cipőinket, a szomszéd pedig a korlátra könyökölve cigarettázott. A felesége nem engedte meg neki a lakásban. – Kisfiam! A háborúban minden olyan egyszerű volt. Vitéz Kiszelly Olivér páncélos főhadnagy a százada élén bevonult Lembergbe. Egyértelmű. Oliver v. Kisely felvétetett a hadifogolytábor étkezési létszámába. Egyértelmű. Olver Kesely szabadult a fogságból és útba indították haza. Egyértelmű. Nem csoda, hogy a nevemet egyre torzítva írták, a muszkák a saját módjukon írni, olvasni is alig tudtak, a latin betűkkel csodaszámba ment, aki megbirkózott. Hazaérve Kesely Olivér papírjait mutattam fel a Fővárosi Összeíró Hivatalban. Mivel a családom egyik fele eltűnt, a másik pedig elmenekült, senki nem igazolhatott itthon, maradtam is keselyű, ahogy a munkahelyemen csúfoltak. Nem gondoltam, hogy ennél nagyobb gondom is lehet, de lett.
Közben kész lettem a cipőkkel, párjával behordtam őket a nyitott ajtón az előszobába és lerakosgattam sorba. Visszamentem a gangra odaültem a sámlira az öreg mellé és kérdőn néztem rá, jelezve, hogy folytathatja. Nem első alkalommal voltunk így kinn, értette a helyzetet, bele is fogott megint:
Az évek elteltek, amikor elmentem nyugdíjba, még jó erőnek örvendtem, hát gondoltam, vállalok munkát továbbra is, akkor lettem portás és aztán éjjeliőr. A portássággal még nem volt nagyobb baj, mert jó volt a szemem, de az éjjeli műszakban beállt az a helyzet, amikor a telefonközpontot kikapcsolták a nappalosok és egy titkárnői készüléket kapott a portásszoba, hogy a még bennlévő vezetőséget elérhessék a kintről érkező hívások. Egy sor lámpa, egy sor kapcsoló, még egy sor lámpa. Aztán alatta mégegyszer ugyanez. Volt 24 vonal. Ez sem lett volna probléma, ami világít, azt foglalt, ami nem, azt lehet kapcsolni. Gyerekjáték az egész. De az élet mindig változik, kitalálták, hogy naplóba kell jegyezni, ki meddig maradt benn, majd később már azt is, kit hívtak, mikor, meddig? De ami eleinte elég volt, egy nagy kockás füzet, naplónak, azt később nyomtatott szabvány kiadványok cserélték fel, mindennek lett sajátja. A szemem romlása és a mindig is meglévő “nehézolvasásom” miatt viszont itt csapott be a hajderménkű. Ugyanis az apró betűs naplókban összevissza ugráltak a szemem előtt a betűk. Olyanokat láttam oda, amik biztosan nem lehettek a fejlécben, de szólni sem akartam, hogy valaki nézzen utána, nem elnyomtatták-e a hivatalos tömböket, féltem, akkor elveszítem a fűtött munkahelyemet, kitesznek valami telephelyre éjszakánként.
– A nehézolvasás az olyan, mint a diszlexia, Olibácsi?- kérdeztem pontosítandó, mert nem mindent értettem, amit az öreg mondott.
– Nem tudom én, kisfiam, mi az a dixilexa, az én időmben ilyen nem volt. A lényeg, hogy sosem tudtam rendesen megtanulni olvasni, táncoltak a szemem előtt a betűk, a Ludovikán is úgy tanultam, hogy felváltva olvastuk hangosan a tankönyveket, amiből én egy idő után kimaradtam, mert a többieknek nem volt türelme megfejteni a “halandzsámat”. A fejem amúgy jó volt, egy-kétszeri hallásra megjegyeztem mindent, így a tanulás jól ment ezzel a módszerrel.
– Értem, – feleltem, s reméltem, el is hiszi, mert még mindig voltak számomra megválaszolatlan kérdések, de bíztam abban, hogy a későbbi mondókájából megfejtem a lényeget.
– Visszatérve az apró és táncoló betűkhöz. A telefonhasználati füzetben ilyen rubrikák voltak: Mellek, Bőtartam. Melltől, Mellig. Azt hittem, valami fehérnemű nyilvántartási füzetet küldtek véletlenül a raktárból, nem is mertem semmit beleírni. Ha rájönnek, hogy nem ez a portára való füzet, ki lehessen cserélni, ne legyen összefirkálva. Másnap reggel a főrendész nézi a naplókat, látja, hogy üres az új darab.
– Nem maradt benn tegnap senki, Olibá?
– Dehogynem, rendész szaktárs, ott van a bennmaradók nyilvántartásában.
– És akkor nem hívta egyiküket sem senki kintről, vagy bentről sem kezdeményeztek telefont kifelé a partnerekhez a mai munkák miatt?
– Dehogynem, rendész szaktárs, azt is felírtam a kockás füzetbe, mert úgy láttam, nem jó nyomtatványt küldtek a raktárból, ez az alsóneműkhöz való.
Felhúzta aztán a rendész a szemöldökét, vette a szóbanforgó okmányt, lapozta, nézegette, sóhajtozott, de éreztem, hogy miattam húzza az időt, nem akar nagyon legorombítani, végül persze úgyis lekap a 20 körmömről.
– Tud maga olvasni, Olibá? – vágott bele percek múlva.
– Tudok, kérem, Ludovikát végeztem, – feleltem kevélyen, most már úgyis minden mindegy alapon.
– Akkor olvassa el nekem, mi van itt, a felső sort végig! – tolta az orrom alá a kinyitott lapokat.
– Mellek, Bőtartam, Melltől, Mellig. – mondtam. Már nem voltam olyan nyakas, mint az előbb, mert a háborút sem éltem volna túl, ha csak bátor vagyok, és nincs bennem óvatosság is.
– Olibá, maga a legjobb portásunk, legmegbízhatóbb éjjeliőrünk, leghűségesebb dolgozója a vállalatnak, mióta én itt vagyok. Mégis most azt kell kérnem, hogy délelőtt menjen fel az üzemorvoshoz és nézesse meg a szemüvegét, nem kell-e újat felírni, mielőtt esetleg baleset érné, mert én azt hiszem, hogy nem a naplóban van a hiba, hanem a maga szemében.
Rendes ember volt a rendész, nem kiabált, nem tolt le, igazi emberként beszélt velem. Az orvos persze megállapította, hogy a szemem jó, ellenben az olvasással bajok vannak, különösen az apró, nyomtatott szövegekkel. Hamarosan el is jöttem másodszor is nyugdíjba, már végleg. Azóta csak itthon telnek a napok, de még rágyújtanom is csak a korlátnál szabad, különben kikapok az asszonytól.
– Akkor én is bevallok magának valamit, – mondtam neki. – Nekem is bajok vannak az olvasással, felmentésem is van az iskolában, mert már tudják a szakemberek, hogy ez egy betegség, diszlexia a neve. Előfordul, hogy melléolvasok, de én csak nevetek rajta. Például a számítógépen van olyan, hogy click here, azt én úgy látom, mintha dikc here lenne ott. Még szerencse, hogy sosem kellett senkinek olvasnom a képernyőről. Vagy gondolja, Olibá, talán én is elmehetnék emiatt nyugdíjba?
