Nagy István 
A szocializmus évtizedeiben február 13-a ünnep volt. Arra emlékeztünk, hogy 1945-ben ezen a napon szabadult fel Budapest. Az idősebbek, akik megélték az ostromot, ahogyan a pestiek a város bekerítése és a szabadság közötti 108 napot hívták, szívesen gondoltak vissza erre a napra. Feljöhettek a pincékből, nem kellett a bombázásoktól rettegni, és még némi ennivalóhoz s jutottak.
A fiatalabbak ugyan nem élték át az ostromot, de megértették, hogy mit jelent az a szó, hogy felszabadítás. Tudtuk, persze, hogy tudtuk, hogy a katonák, akik a szabadságot elhozták, egy idegen állam katonái voltak, a Szovjetunió katonái. Sokan voltak, akik tartottak a kommunistáktól, mindenfélével teletömte a fejüket a Horthy-rendszer médiája, de valamit megértettek.
Ha nem jönnek a szovjetek, maradtak volna a németek. Azok a németek, akik nem nagyon ceremóniázták nem csak a zsidókkal, de sok magyarral sem. Biztos voltak olyanok, akik jól érezték magukat a német megszállás alatt, és nem zavarta őket, hogy német gyarmat lettünk. De a többség nem ezt akarta.
Ma is vannak olyanok, akik szívesen elfogadnák az európaivá átkeresztelt német uralmat. Becézhetjük őket „Brüsszelnek”, noha az csak egy városnév, mondhatjuk Európai Uniónak, a lényeg nem változik: a németeknek nem kell a független és büszke Magyarország. Elkábított, magatehetetlen népség kell nekik, amely megveszi az áruikat és dolgoznak nekik. Egy ország kell, amelynek leszámláztathatják a saját rossz döntéseik, a migráció, a háború költségeit.
Ha nem jönnek a szovjetek, maradnak a nyilasok is, a magyar fasiszták. Aki azt gondolja, hogy Szálasi Ferenc és hívei a magyarság legjobbjai voltak, súlyosan tévednek. A fasiszták a magyar társadalom szemetét, a talajt vesztett senkiket mozgósították. A németek fegyvert adtak a kezükbe, és kedvükre lőhettek agyon bárkit, zsidót, kommunistát, szociáldemokratát, vagy egyszerűen csak a szomszédot, akinek a lakására szemet vetett a „derék magyar testvér.” Valljuk be őszintén, hogy ilyenek ma is vannak, és a söpredék egyre többször jelenik meg Magyar Péter rendezvényein.
Jöttek a szovjetek. A bekerített Budapesten szembe találtak magukat 33 ezer német katonával és 37 ezer magyar katonával. A szovjet erők mintegy 160 ezer főt számoltak, és abszolút szovjet túlerő volt a harckocsik, lövegek és egyebek terén is.
Az ellenállás értelmetlen, add meg magad! Igy szólt a szovjetek felszólítása. A kapituláció követelése elég nyilvánvaló volt, hiszen a háború már a végéhez közeledett. Még három hónap, és vége!
A német parancsnokság választhatott a szovjet hadifogság és a Hitlerhez való hűség jegyében a halál között. Azt gondolták hősi halál lesz a javából, de a budakeszi német temetőben nyugvó Wehrmacht- és SS-katonák számára ennek aligha van jelentősége.
Karl Pfeffer von Wildenbruch SS-Gruppenführer nem adta meg magát. A következmény 30 ezer német halott. Őt magát 25 év kényszermunkára ítélték a szovjetek, de 1955-ben már szabadult. 1971-ben egy balesetben halt meg.
Dönthetett volna másként Hindy Iván altábornagy, a magyar csapatok parancsnoka is, Annál is inkább, mert 1944. december 21-tól Debrecenben már működött az új hatalom, az Ideiglenes Nemzetgyűlés és december 22-től az Ideiglenes Nemzeti Kormány. Az új kormány élén nem egy kommunista, hanem Hindy egykori tiszttársa, vitéz lófő Dálnoki Miklós Béla vezérezredes állt. Ő kiugrott a háborúból, sőt szerepet vállalt egy új ország megteremtésében.
Hindy nem kapitulált, folytatta az értelmetlen harcot. Döntésének 17 ezer magyar katona köszönheti a halálát. Hindyt a Népbíróság 1946-ban halálra ítélte, és felakasztották.
A szovjet csapatok szét lőhették volna Budapestet. Egy romhalmazt könnyebb elfoglalni, mint egy ellenséges katonákkal megszállt várost, ahol minden házért, minden utcáért meg kell küzdeni.
A szovjetek megkímélték Budapestet. A hidakat a németek robbantották fel. A házak, a gyárak többsége az amerikai bombázások áldozata lett.
Iszonyú harcok folytak. A korabeli tanúk szerint Budapest ostroma a második Sztálingrád volt. 362 ezer szovjet katona kapta a „Budapest bevételéért” kitüntetést. A második világháború négy éve alatt mintegy 11 ezer szovjet ember kapta meg a legmagasabb elismerést, a Szovjetunió Hőse címet. Közülük 225 fő Budapestért.
Nyolcvanezer szovjet katona azonban itt nyugszik magyar földben, temetőinkben, körülöttünk, mellettünk.
1945 február 13-án felszabadult Budapest. Manapság divat, sőt szinte állami politika bírálni, szidni, elítélni az ezt követő időszakot. A szovjetek maradtak. Győztesek voltak, és a békekötésig megszállók is.
De tessék csak belegondolni! Mi lett a volna az éhező budapestiek ezreivel, ha a szovjet katonák nem sütnek kenyeret, ha nem osztanak húskonzerveket?
Mi lett volna a fűtés és áram nélkül marad emberekkel, ha a szovjetek nem adnak üzemanyagot?
Mi lett volna, ha a Margit szigetnél nem építik meg az ideiglenes pontonhidat és nem segítenek a magyaroknak elkezdeni a Kossuth híd építését?
Hogy küzdötte volna le Budapest a tömeges bűnözést, a rablásokat, a gyilkosságokat, ha Ivan Tyerentyijevics Zamercev tábornok, szovjet városparancsnok nem segíti a budapesti rendőrfőkapitány, Münnich Ferenc rendőreit?
Február 13-án álljunk meg egy pillanatra! Nem csak kegyeletből, bár azért is! Álljunk meg, mert a múlt megismétlődhet. Más szereplőkkel, más módon, de hasonló következményekkel.
Ma nincsenek orosz katonák Magyarországon. Nincs is rájuk itt szükség. De szükség van békére, nyugalomra, és ehhez csak a megegyezés vezet Oroszországgal.
A magyar-orosz viszony nem csak kőolaj, földgáz és atomenergia kérdése. Annál mindig is több volt, és ma is több. Oroszország és Magyarország történelme sokkal több közös vonást mutat fel, mint Magyarország és az Egyesült Államok kapcsolata.
Ma tudnunk kell, hogy Oroszország nélkül és ellene egyetlen nemzetközi kérdést sem lehet eldönteni, és nem is érdemes megpróbálni.
A mi helyünk Európában van, és Oroszország is itt van, majdnem a szomszédunk. Lehet, hogy szomszédunk lesz, lehet, hogy nem. Tanuljunk a történelmükből: Oroszországgal nem háborúzni, hanem együttműködni kell. A múltat nem lehet, és nem is szabad kidobni. A múlt a tragikus hibákra, a rossz döntésekre emlékeztet, amelyeket nem szabad újra elkövetnünk.
About the Author
szerkeszto 
