„Kiskamasz koromban, amikor – mit szépítsük – nem feltétlenül a tanulás volt érdeklődésem homlokterében, egészen komoly módszertant fejlesztettem ki kötelességeim elodázására: kibúvóim kidolgozott rendszer szerint épültek fel, és egy kimondatlan, de nyilvánvaló célt szolgáltak, jelesül, hogy hagyjanak békén ezzel az egész tanulás-dologgal, különös tekintettel a gyűlölt fizikára és kémiára.
Amikor aztán végére értem az eszköztáramnak, és a szüleim nekidurálták magukat, hogy márpedig akkor is el fogom végezni az általános iskolát, ha törik, ha szakad, és most leülünk kisfiam, és megnézzük azokat a függvényeket, a felperzselt idő taktikájához folyamodtam: addig fárasztottam munka tépázta idegeiket, míg
A sors sajátossága, hogy mostanság szerencsém volt ugyanezt a módszertant tanulmányozni egy kislánynál, aki ugyan nem vérrokonom – így ez irányú tehetségét nem örökölhette tőlem –, de a neveléséhez azért akad valamicske közöm. A lavinát ugyanúgy általában a „mi a tanulnivaló holnapra?”-hógolyó indította el, majd a részletkérdések (német, matek, irodalom, nyelvtan, természettudomány – felelés, dolgozat) során dőlt el az iránya. Mármint annak, hogy amit tanulnia kellene, azt
- már réges-rég megtanulta, könnyű, egyszerű, kár is rá szót vesztegetni
- nem is kell megtanulni, mert mondta a tanár, hogy nem fogja számonkérni
- volt már belőle dolgozat, és ez csak ismétlés
- nem lehet megtanulni, és különben is borzasztó nehéz és hülyeség
sőt mindezeket keverte is, figyelemreméltó kreativitással, ami gyakran egészen hasonló helyzeteket szült, mint amilyenekkel Karinthy Tanár úr kéremjében az ember találkozik, csak éppen amikor sok óra munka után ülne neki nyúzni a gyereket az ember, olyankor valahogy kevésbé tudta értékelni a helyzet humorfaktorát – hiába, a barikád másik oldalán sem süt szebben a nap, bármit is gondoltunk gyerekként. Az apró mikroszabotázsok – leeső toll, hegyezetlen ceruza, iskolában hagyott füzet – már csak hab volt a tortán.
Különösen bosszantó volt ez akkor, amikor mindehhez valamiféle, már-már szándékosnak tűnő figyelmetlenség és lustaság társult. Teszem azt, el sem olvasta rendesen a dolgozatban feltett kérdést, feladatot, és hát igen, hatodikban már nem a szándékot meg a kreativitást osztályozzák, hanem olyasmiket, mint levezetés, végeredmény, szófajok helyes meghatározása és így tovább. Miközben azokban a témákban, ami érdekelte, látható volt, hogy hasít – vagyis
(Lekopogom, indokolt a múltidő: egy alapos beszélgetés után – amiről nehéz lenne megmondanom, miben különbözött az azt megelőző hatezer-háromszázhuszonnégy beszélgetéstől a jövőjéről, a nyúzásmentes családi esték csodás kilátásairól, jutalmazásról, büntetésről, lelkiismeretről, miegymásról – valami átbillent nála, s bár még mindig kapunk alkalmilag egy-egy üzenetet a Kréta jóvoltából házifeladat-hiányról, röptében kiszórt röpdolgozatnégyesről, esetenként hármasról is, de alapvetően úgy tűnik, rendben lesz a dolog.)
Namármost itt van nekünk az Európai Unió, annak különböző szervei, és itt van egy régóta megoldatlan ügy, nevezzük az egyszerűség kedvéért nemzeti kisebbségek védelmének. Mivel történelmi okokból a magyar az egyik legnagyobb, autonómia nélkül létező nemzeti kisebbség Európában, érthető módon mi járunk az élen a kérdés felvetésében, de a kontinensen még több mint félszázmillió ember tartozik valamelyikhez, így a kérdés mások, és az egész EU számára sem kellene, hogy mellékes legyen. Ehhez képest minden petíció, polgári kezdeményezés, jogszabályalkotási kísérlet lepattan az uniós szervekről.
Legutóbb a Minority SafePack kálváriája került be a hírekbe, amely kezdeményezőinek 2013-ban még azért kellett pereskedniük, hogy egyáltalán lehetőségük legyen aláírásokat gyűjteni egy olyan polgári kezdeményezéshez, aminek céljai – főként a nemzeti kisebbségek nyelvi és oktatáshoz való jogai – tökéletes összhangban vannak az unió papírra vetett emberi jogi alapvetéseivel, amelynek már réges-rég, magától, kötelességéből fakadóan jogszabályokat kellett volna hoznia e jogok biztosítására.
Megint ejtette az őshonos kisebbségek ügyét az Európai Unió
Elutasította az Európai Unió luxemburgi bírósága a Minority SafePack kezdeményezőinek keresetét – az aktivisták azonban nem adják fel. Vincze Lóránt EP-képviselő szerint párhuzamos valóságban él az Európai Bizottság, ha azt gondolja, hogy az EU-n belül már minden lépést megtettek a nemzeti kisebbségek védelmében.
De idevehetnénk a nemzeti régiókról szóló kezdeményezést is, amely hasonló röppályát járt be az uniós jogi útvesztőben – s köszönet mindkét kezdeményezés elindítóinak, támogatóinak, hogy mindezek ellenére töretlenül próbálják rákényszeríteni az EU-t arra, hogy elvégezze a házi feladatát.
Mert ugyebár az indoklások is ismertek
- az EU nem illetékes a nemzeti kisebbségek ügyeiben, ez tagállami hatáskör, valamint
- a nemzeti kisebbségek jogai biztosítottak, nem sérültek, ami van, az maga a kánaán;
- valóban akadhatnak problémák, de ez most nem időszerű kérdés;
- majd kivizsgáljuk, majd értesítjük – vagyis soha.
Miközben azt is látjuk, hogy nem képességbéli problémákról van szó: ha a kreol bőrű transz-oposszumok saját, gendersemleges szoptatószobához való jogai a téma a tagállamok állami és önkormányzati közintézményeiben, vagy éppen olyan kisebbségek érdekeiről van szó, amelyek nem hétszáz, hanem csak hét éve érkeztek, az uniós fellépés kétséget kizáró és határozott. Amikor jogállamiságból, médiapluralizmusból kell leckéztetni a sorból kilógókat, nincs kecmec, habozás. Vagyis: ami érdekli az EU-t, abban az ügyben odateszi magát, ami nem, ott leesik a toll, nincs itt a füzet, ez csak szorgalmi házi feladat, és különben sem akarok fizikus lenni: megy a fárasztás.
Igen, a Minority SafePack vagy a nemzeti régiós kezdeményezés esetében az Európai Bizottság, majd a Törvényszék által adott indoklás – de nyugodtan idevehetnénk az EU teljes apparátusának szabotázsmechanizmusait –
S hát valóban, az emberben ez esetben is felmerülnek kételyek az adott entitás jövőjét illetőleg, s csak reménykedhet abban, hogy egyszer eljön itt is valamiféle sorsfordító beszélgetés, és megjön vele az akarat is, hogy az EU végre érvényesítse polgárai jogait, és ne hagyja, hogy megfosszák őket tőle.
Amíg erre képtelen, csak-csak felmerül a kérdés: ha a saját leckéjét sem tudja megoldani, ugyan mi jogon leckéztet másokat?”
Címlap fotó: Mandiner archív
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
