Az ügyeskedők paradicsoma volt a szocialista autók piaca a pécsi vásártéren
szerkeszto 
„A hiánygazdaság képes kitermelni a maga öszvér megoldásait, más szóval élve a kiskapukat. A szocializmus tökéletesen alkalmas volt az általa teremtett alrendszerek kijátszására. Mindez igaznak számított a gépjárműpiacra is, a magánszemélyek esetében.
Üzlet a javából, az ügyeskedők kedvenc, lápos talaja. Ahol nem a terepjárók kerültek a középpontba, hanem Škodák, Ladák, Wartburgok, Trabantok. A Dáciák kevésbé, a Zaporozsecek meg egyenes kimaradtak a kavalkádból, a ‘980-as évek elején, derekán.
A Merkúr szó olvasatakor ma már szinte mindenkinek egy égitest jut az eszébe. De a központosított értékesítés idején akadt egy tízezerszer elátkozott cég, ahol személyautókat értékesítettek nagy számban, magánemberek számára. Annak is Merkúr volt a neve, aki a római mitológia szerint a kereskedelem istensége lehetett. Az alapelv szerint a rubelelszámolású blokk tagjai a „béketáborból” szerezhettek be kocsikat, a cégen keresztül. De képtelenek voltak a rendszer tagjai annyit gyártani, mint amekkora igény lett volna a kocsikra.
Ne feledjük, pár ezer, esetleg tízezer Zsigulit (Ladát), Škodát az európai, nyugati piac is felvásárolt! Az angol font, a nyugatnémet márka, más egyéb kemény valuták elsőbbséget élvezetek a szállítóknál. Ami maradt, az meg elhanyagolhatónak tűnt itthon, mennyiségi szempontból.
Ennek okán már a hetvenes évek végén mindenki ismerte a Merkúr-listákat, aki új gépre vágyott. Azokat az újságok is rendre közölték. A pénz felét be kellett fizetni, az valahol kamatozott is, de nem a vevőknél. Átvételkor kellett lepengetni a második részt. Meg némi csúszópénzt is, ha valakinek nem felelt meg a homokszürke szín, hanem piros VAZ-2101-esre (magyarul Zsigulira) vágyott.
A várakozási idő legkevesebb három év volt, persze több is lehetett. Ekkor léptek be a képbe más használt autók piaci helyszínei. Egyebek mellett, a pécsi vásártér is. Ahol mindent lehetett kapni. Kohóérett lengyel Warsawa benzintemetőket, meg vadonatúj Polski Fiatokat is. Utóbbiak azonban nem számítottak a forgalomképesnek. Hároméves koruk alatt nem volt szabad eladni azokat. Erre találták ki az új varázskifejezést, az úgynevezett üzembentartói jog átruházását. Ekkor a tulajdonos nem változott meg, csupán jogilag más töltötte az üzemanyagot, meg az olajat a „vasakba”. Hároméves portékák új áron cseréltek gazdát, a legfiatalabbak bőven felárral forogtak, bár a papírok persze mást mutattak.
A pécsi vásár méretében is országosan ismert börze volt. Jöttek a kertvárosi placcra ezerszámra, nem csupán a régióból, de még a fővárosból is. Pörgött az üzlet rendesen, sokak örömére, egyesek kárára. Mert azért törvényesen eladható járművek is felbukkantak a kínálatban. Ami felért egy orosz rulett nevű szerencsejátékkal.
Külön iparágnak számított a nepperek körében a „vizsgára, eladásra előkészítés”. Előbb a rohadt sárvédőket némileg kihegesztve, bekenve rengeteg „Sellyei kitt” nevű termékkel, amit népiesen gittnek neveztek Jöhetett a festékszóró, annak permetezett szemcséi mindent eltakartak. Ideig-óráig! Mert hónapok elteltével, az ilyen vastag réteget a lemezek hajlamosak voltak ledobni. De az eladókat az már kevéssé zavarta.
Ha az autómotorok fogyasztották (zabálták) a kenőanyagot, akkor átmenetileg sűrűbb szirupokat öntöttek bele. A füstokádás ismert jelenségnek számított, a környezetvédelem háttérből várt a sorára, de nem szólítottak. A kétüteműek (Trabantok, Wartburgok) még legjobb állapotukban is kék füstöt eregettek, égetve a keveréket rendesen.
Egy idő után az új román Dáciákat különösebb várakozás nélkül lehetett venni, nulla kilométeres állapotban is. A máshol sorukra váróknak néha fel is ajánlottak ilyen típusokat. A szovjet ipar csodáját, a Zaporozsecet viszont szinte azonnal elvihetőként hirdették az állami kereskedésekben, gyári zsírral lekenve. Legfeljebb hat hónap alatt mindegyik megérkezett. De nagy tolongás nem létezett értük. Forgalmi értékük alacsonynak számított. Bezzeg napjainkban, egy szebb darabért komoly milliókat kell miattuk letenni.”
Címlap fotó: Laufer László
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
