„Tizenkét év botrány után november 20-án Katarban megkezdődik a 2022-es labdarúgó-világbajnokság. A közel-keleti országnak még 2010 decemberében ítélték oda a rendezés jogát, és ha valamit azóta mindenképpen megtanultak a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség illetékesei, az mindenképpen az, hogy nem szabad ennyi időt hagyni a világnak, hogy egy konkrét torna ügyes-bajos dolgaival foglalkozzon. A 2030-as torna színhelyéről talán ezért is döntenek csak 2024-ben: hat év alatt csak fele ennyi botrányra van idő.
- Vasárnap a házigazda Katar és Ecuador mérkőzésével megkezdődik a 2022-es focivébé.
- Soha ennyi balhé nem előzött meg futballtornát.
- Át kellett szervezni a fociszezon lebonyolítását, hogy elviselhető időjárási körülmények között lehessen lejátszani a meccseket.
- Környezetszennyezés, pénzszórás, rabszolgamunka, több ezer haláleset, diktatúra, homofóbia – hosszú a vádak listája a szervezők ellen.
- De nem csak néhány kettős mércét használó nyugati ország tiltakozik az első arab rendezésű világbajnokság ellen?
A megvett torna
Az, hogy Katar már 2010-ben megkapta a 2022-es világbajnokságot, szintén egy FIFA-újítás eredménye volt. A futball urai ugyanis előzőleg úgy határoztak, hogy egyszerre két vébé helyszínéről is döntenek. Így nem csak a 2022-es katari, hanem a 2018-as oroszországi világbajnokságról is ugyanaznap döntöttek. Bár a FIFA-nál abban bízhattak, hogy így rövidre zárva az ügyet jó ideig nem kell foglalkozni a mindig nagy vihart kavaró rendezői pályázatokkal, valójában éppen az ellenkezője történt. A 2010 december 2-i szavazás máig kísérti a FIFA-t, amelynek nevét előtte csak a téma iránt érdeklődők gondolták a korrupció szinonimájának, ma viszont gyakorlatilag mindenki, akit kicsit is érdekel a világ legnépszerűbb sportja.
2010-ben a FIFA nagyhatalmú Végrehajtó Bizottságának két tagja már eleve nem szavazhatott különböző piszkos ügyek miatt. Katar végül a szavazás utolsó fordulójában 14:8-ra győzte le az USA pályázatát. Az akkor voksoló 22 futballvezető jelentős része a következő években lebukott mindenféle futballhoz kapcsolódó korrupciós ügyekben. Van, amelyiküket egy életre eltiltották a labdarúgás közeléből, másikuk évek óta küzd különböző országok igazságszolgáltatásával.
Különösen érdekes a katari Mohammed bin Hamman sorsa, aki hazája rendezői ambícióinak legnagyobb támogatója volt a FIFA-ban. Bin Hamman talán a sikeres 2010-es kampánytól megrészegülve gondolhatta, hogy egy évvel később elindul az elnöki székért a szervezetet vezető svájci Sepp Blatter ellen. A katari sportvezető azonban végül maga lépett vissza a jelöléstől, miután a FIFA más vezetői nagyon konkrét korrupciós vádakat hoztak fel ellene. Bin Hammant nem sokkal később a FIFA örökre eltiltotta a foci közeléből.
A következő években egymás után kerültek nyilvánosságra a FIFA különböző piszkos ügyei. Részben a nemzetközi, elsősorban angol nyelvű sajtó, részben amerikai nyomozók munkájának köszönhetően ma már minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy a katariak a rendezés elnyeréséhez szükséges szavazatoknak legalább egy részét egyszerűen megvették, lefizetve a szavazásra jogosult FIFA-illetékeseket.
Bár a katariak, akárcsak az oroszok, minden vádat tagadtak, és sok év vizsgálódás után a FIFA is arra jutott, hogy nem történt szavazatvásárlás, a valóság az, hogy de igen. A botrányba maga Blatter is belebukott 2015-ben. A minden botrányt megerősödve túlélő svájci sportvezető talán az FBI vizsgálatát is átvészelte volna, de amikor a FIFA számláit álló, a nagy tornákat szponzoráló multicégek elkezdtek kihátrálni a szervezet mögül, Blatter inkább lemondott.
A katariak (valamint az oroszok és a két világbajnokságra pályázó többi ország) egészen változatos módon igyekeztek szavazatokat venni, a szavazók pedig eladni. Az utóbbiak közül állítólag volt olyan, aki azt kérte a 2018-as rendezésre vágyó angoloktól, hogy üssék lovaggá. De még ez is semmi ahhoz képest, hogy a katariak több beszámoló, köztük a most éppen bűnbánó Blatter elmondása szerint is több milliárd euróért vásároltak francia vadászgépeket azért, hogy a franciák cserébe az ő pályázatukat támogassák. Blatter szerint mindezt a FIFA akkori alelnöke, az 1980-as évek zseniális francia focistája, Michel Platini közvetítette felé. A svájci szerint Platinit Nicolas Sarkozy akkori francia elnök kérte meg, hogy segítse hozzá Katart a 2022-es világbajnokság megrendezéséhez.
Vébére alkalmatlan
Miután a FIFA eladta Katarnak a rendezés jogát, a futballvilág arra is gyorsan ráébredt, hogy Katar nem alkalmas olyan világbajnokság megrendezésére, amilyet az előző 90 évben megismertünk. A Perzsa-öböl partján fekvő, sivatagi klímájú országban a nyári hónapokban, amikor világbajnokságot szokás rendezni, 50 fok körül van a hőmérséklet, így teljesen alkalmatlan focimeccsek megrendezésére.
Amikor 2010-ben Katart kihozták győztesnek, ezt még nem hangoztatta a FIFA, utána viszont már egyértelmű volt, hogy a 2022-es vébé megrendezéséhez először is teljesen át kell variálni a megszokott futballszezont. 2015-ben hivatalosan is bejelentették, hogy a tornát a katari télben rendezik meg. Ezért a 2022/2023-as fociszezon a világon mindenhol leáll november eleje és december vége közt. Ilyenre korábban soha nem volt példa.
A világ nagy futballnemzetei így kénytelenek voltak újratervezni a naptáraikat annak érdekében, hogy egy olyan ország rendezhessen világbajnokságot, ahol a focinak nincsenek komoly hagyományai. A most a rendező jogán szereplő katari válogatott korábban soha nem jutott ki világbajnokságra. Tény, hogy a házigazda szerepre készülve komolyan elkezdtek foglalkozni a focival, 2019-ben megnyerték a kontinens legrangosabb trófeáját, az Ázsia-kupát, és több olyan nyugati sztárt is leigazoltak, mint a focistapályafutását a helyi Al Saddnál befejező, és edzői karrierjét is ott kezdő Xavi. Ettől azonban még tény maradt, hogy Katar a világfutball jelentéktelen szereplője, és erősen kétséges, hogy 2022 után lesz-e pénz és lelkesedés egyáltalán a mostani futballkultúra fenntartására.
Mivel Katarban soha nem volt komoly foci, nem voltak komoly stadionok sem. A 2022-es tornának otthont adó nyolc stadion közül csak egy van, amit nem az alapoktól kellett felépíteni 2010 után. Egy világbajnokságra ráadásul nem csak hatalmas arénákat kell építeni, hanem ezernyi egyéb épületet és szolgáltatást, amiket a stadionokhoz hasonlóan a semmiből kellett felhúzni a sivatagban.
Mindez iszonyatosan sok pénzbe került. Eltérő becslések léteznek a 2022-es világbajnokság számlájának végösszegéről, ráadásul lehetetlen is igazságot tenni, hiszen eldönthetetlen kérdés például, hogy egy új metróvonal építésének költségeit részben vagy egészben a torna rendezéséhez kell-e számolni. Mindenesetre jóval 200 milliárd dollár feletti összegről van szó, ami egyes becslések szerint a 2014-es brazíliai vébé költségeinek tízszerese is lehet – pedig arra a tornára is bőven épültek új stadionok.
Hogy mit fognak kezdeni Katarban ezzel a nyolc stadionnal a világbajnokság után, végképp nem világos. Egy részüket, hasonlóan a Duna-partra épült új budapesti atlétikai stadionhoz, a torna után elvileg visszabontják kisebb kapacitásúra, de ezek az építkezések így is hatalmas pazarlásnak tűnnek. A szervezők a világon mindenhol, minden nagyobb sportesemény után, az athéni olimpiától a brazíliai focivébéig azzal szembesülnek, hogy nem tudnak mit kezdeni a csillogó-villogó létesítményekkel, amik így fokozatosan az enyészeté lesznek. Katarban is ez a sors fenyegeti a stadionokat.
2010-ben, amikor nekik ítélték a világbajnokságot, ez még kevésbé volt téma, de 2022-es szemmel már kifejezetten bántó ez a pénzszórás, a bolygó erőforrásainak ilyen fokú pazarlása. Még ha a katariak meg is engedhetik maguknak, hogy beépítsék a sivatagot, akkor is nehéz megmagyarázni, hogy miért pont ilyen áldozatok árán rendez a világ sporteseményeket. A katariak azt állítják, hogy a stadionjaik karbonsemlegesek lesznek, és egyébként is, az apró országban olyan kis területen lesz a nyolc stadion, hogy alig kell köztük utazni, de valójában teljesen egyértelmű, hogy ez a greenwashing, a zöldre mosdatás iskolapéldája egy olyan torna kapcsán, aminek a valós erőforrásigényét megbecsülni is nehéz.
Szoros emberfogás
Katarban ráadásul ez a greenwashing sportswashingra, az ország sporttal népszerűsítésére épül rá. A katariak a környék többi olajállamához hasonlóan a 2000-es évektől kezdve elképesztő összegeket ölnek sportesemények rendezésébe, sportolók szponzorálásába, sportcsapatok megvásárlásába. A cél a dúsgazdag sejkek személyes ambícióinak kielégítése mellett egyértelmű: a közel-keleti államokat a sporton keresztül bekapcsolni a világ vérkeringésébe, hogy az embereknek, különösen a nyugati embereknek, az olajon és az emberi jogok tiprásán kívül más is eszükbe jusson róluk.
A régió mércéjével mérve Katar relatíve szabad hely, de ettől még egyértelműen diktatúra. Az Economist mértékadó listáján, amely a világ országait demokratikusságuk szerint rangsorolja, a 167 ország közül a 114. helyen állnak, Algéria és Kirgizisztán között. Az ország abszolút monarchia, a hatalom közel 200 éve ugyanannak a családnak a kezében van.
Bár az utóbbi években – talán részben a vébérendezés miatt az országra irányuló figyelem miatt is – Katar valamivel szabadabb hely lett, például az említett ranglistán is kicsivel feljebb léptek és megelőzték a négy éve házigazda, azóta teljesen diktatúrává váló Oroszországot, az országban továbbra is nyugati szemmel drákói szigor szabályozza az élet számos területét.
Katarban nincs sajtó- és szólásszabadság, illegális a homoszexualitás, a nők pedig másodrangú állampolgárok, akik olyan alapvető dolgokat, mint a külföldre utazás csak férfirokonuk engedélyével tehetnek meg. Alkoholt inni csak az arra kijelölt helyeken lehet, és nyilvános helyen egyébként sem szokás úgy viselkedni, ahogy azt a futballdrukkerek a korábbi világbajnokságokon megszokhatták. Lehet őket nem szeretni, de a bikinis paraguayi szurkolónő és az egymás sörhasát paskolgató félmeztelen angol tábor a globális futballkultúra olyan alappillérei, amiket talán nélkülöznünk kell 2022 telén.
Olcsó igazolások
A katari politikai és emberi jogi jellegzetességek közül messze a legnagyobb vihart az utóbbi években a világbajnokság díszleteit felhúzó vendégmunkások és/vagy rabszolgák sorsa kavarta.
A sivatagos Arab-félsziget mindig gyéren lakott volt, ám a 20. századtól kiaknázott olajkincsnek köszönhetően az itt élők rendkívüli gazdagságra tettek szert. A kis emírségek őslakosai enyhe túlzással mindannyian dúsgazdagok lettek, aminek eredményeként hirtelen nagy mennyiségű munkaerőre lett szükségük. Pilótákra a légitársasághoz, bejárónőkre, takarítónőkre, orvosokra, séfekre – és építőmunkásokra. Nagyon sok építőmunkásra.
A ma 2,5 millió lakosú Katarban mindössze 300 000-en az ország állampolgárai, a többiek vendégmunkások. Van köztük magasan kvalifikált, nyugatról származó, busásan megfizetett munkavállaló is, de a nagy részük Ázsiából érkezett, azon belül is az indiai szubkontinensről. Bangladesiek, indiaiak, pakisztániak, nepáliak, Srí Lanka-iak százezrei érkeznek rövidebb-hosszabb időre Katarba egy jobb élet, vagy legalábbis egy jobb fizetés reményében.
Ezek a százezrek közül a férfiak jelentős része építőmunkásként dolgozik, és az ő két kezük munkája kellett ahhoz, hogy a katari sivatagban 12 év alatt kinőjön minden, amire egy világbajnokság megrendezéséhez szükség van. Az indiai szubkontinensről érkezett férfiak a kafala nevű, a hagyományos muszlim jogrendből levezetett munkaszerződési rendszeren keresztül érkeztek az országba. A kafalában katari cégek szerződtették a vendégmunkásokat, ők voltak értük felelősek az országban, cserébe pedig gyakorlatilag szabadon rendelkezhettek velük.
Emberi jogi szervezetek régóta kritizálják a több arab országban működő kafalát, ami valóban sok hasonlóságot mutat a kényszermunkával, sőt, a rabszolgasággal. A vébé stadionjain dolgozó építőmunkások jelentős része a katari társadalomtól teljesen elszigetelve élte mindennapjait, munkahelyük és a lakóhelyükként szolgáló barakkvárosok között ingázva. Átlagosan hetente 48 órát dolgoztak, és a kafala ideje alatt nemhogy hazamenni, de például munkahelyet sem lehetett váltani szabadon. Az országra és a vendégmunkásainak sanyarú sorsára irányuló nemzetközi médiafigyelem hatására Katarban végül 2020-ban eltörölték a kafalát, de addigra az építkezések jó részét már be is fejezték.
A szervezők és kritikusaik közt a legélesebb vita azon zajlik, hogy hány vendégmunkás halt meg a világbajnokság előkészületeinek során. A katariak szerint szinte senki, de vannak nyugati szakértők, akik szerint több ezren. A vita lényege akárcsak a torna költségeinek kapcsán itt is az, hogy mely haláleseteket lehet valóban a vébé előkészületeinek számlájára írni. Az Amnesty International szerint 2010-19 közt több mint 15 000 külföldi halt meg Katarban, a Guardian pedig arról írt 2021-ben, hogy az azt megelőző 11 évben Katarban 6500 vendégmunkás halt meg. Mivel a katariak nem adnak ki pontos adatokat, az sem világos, hogy közülük hányan hunytak el munkahelyi balesetben vagy betegségben, így igazságot tenni lehetetlen.
Meg kell ugyanakkor azt is említeni, hogy a Katarba érkező alacsony státuszú vendégmunkások hazájuk szegényége által hajtva, de végső soron szabad akaratukból érkeznek munkahelyükre, még ha nem is pontosan tudják, mi vár ott rájuk. Az általuk hazaküldött pénz sokat segít az otthoniakon, Bangladesben például ezek a hazaküldött kis összegek együttesen az ország második legnagyobb bevételi forrását jelentik a textilipar után.
Hosszú irodalma van annak, hogy még ha nyugati szemmel pokoli és sokszor életveszélyes munkahelyeket is nyújtanak, ezek a külföldi munkavállalások valójában nagyon is sokat segítenek szegény országok egészén és egyes családjain is. Akármit mondanak a katariak, minden bizonnyal sok bangladesi férfi halt meg azért, hogy a sivatagban megrendezhessenek egy USA-Anglia csoportmeccset. De az is tény, hogy a stadionok bangladesi, nepáli vagy indiai építőmunkásai által hazaküldött pénznek köszönhetően házak épülhettek, gyerekek mehettek iskolába, idős rokonok juthattak el orvoshoz.
Tiltakozók és ellen-tiltakozók
Függetlenül a Bangladesbe hazautalt bérek jótékony gazdasági hatásától, a FIFA-n, a katari világbajnokságon és annak előkészületein bőven van mit kritizálni. A kritikusi szerepet alapvetően a nyugati sajtó és nemzetközi emberi jogi szervezetek vállalták fel, de a vita a futball világát is elérte, köszönhetően elsősorban azoknak az aktivistáknak, akik egy-egy ügy (környezetvédelem, melegjogok, rabszolgamunka) mellé tudtak állítani ismert focistákat, klubokat, cégeket.
2021 márciusában a norvég és a német válogatott játékosai hívták fel a figyelmet az emberi jogok tiszteletben tartására, és azóta Amerikától Ausztráliáig voltak hasonló megmozdulások. A katari helyzetet évek óta kitüntetett figyelemmel kezelő Guardian a vébére készülő egyes csapatok bemutatásánál részletesen kitér arra is, mi az álláspontjuk a katari rendezéssel kapcsolatban.
Érdekes például a dán álláspont ismertetése: nem csak a válogatott két alapembere (Schmeichel és Delaney) beszéltek arról, hogy hiba volt Katarnak adni a rendezés jogát, de a dán labdarúgó-szövetség illetékese is arról beszélt, hogy a maguk részéről azon kívül, hogy részt vesznek a tornán, sehogy sem szeretnék támogatni azt. A válogatott mezét gyártó Hummel egy sötét szereléssel a stadionok építése közben elhunyt munkásokra emlékezik – bár a céget kritizálták is azért, hogy ez valójában csak olcsó PR-húzás a részükről, nem komoly tiltakozás.
Kérdés, hogy magán a világbajnokságon lesz-e bármilyen komoly tiltakozás. Tekintve hogy a FIFA tűzzel-vassal üldöz a futballmeccsek közeléből minden, általuk politikai jellegűnek ítélt megmozdulást vagy üzenetet, és komoly büntetéseket is oszt ki ezért, valószínűtlennek tűnik, hogy egy játékos vagy csapat határozott véleményt fogalmazzon meg a pályáról a torna körítéséről. Jó eséllyel az egyetlen kiállás az a OneLove feliratú színes kapitányi karszalag lesz, ami a melegjogok melletti kiállást hivatott jelképezni.
Tanulságos, hogy mely nyolc nemzet csapatkapitányai tervezik viselni a színes karszalagot: Anglia, Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Németország, Svájc és Wales. Mindannyiukban közös, hogy ezek többségükben fehér emberek által lakott, fejlett nyugati országok.
Az, hogy kik tiltakoznak leginkább a katari rendezés ellen, a katariaknak és a FIFA-nak is feltűnt, és nem is hagyták válasz nélkül. A vébé előtti utolsó hetekben ezért csak erősítettek a „focival kell itt foglalkozni” üzenetű megszólalásokon, még az a Zinedine Zidane is ezt hangoztatta, aki ritkán szokott társadalmi ügyekben megszólalni – viszont jó sok pénzt kapott Katartól futballnagyköveti teendőkért.
A világbajnokság katari főszervezője is arról beszélt, hogy egy futballtornán nem szabad politizálni, és hogy a rendezőket évek óta folyamatosan érő kritikák mögött a rasszizmus is ott lehet. Kétségtelen, hogy a már akkor is nagyon súlyos demokráciadeficittel, az emberi jogok területén pedig komoly hiányosságokkal küzdő Oroszország 2018-ban mintha kevesebb kritikát kapott volna. Akkor már négy évvel túl voltunk a Krím lerohanásán, de Vlagyimir Putyin Oroszországa mégis világbajnokságot rendezhetett annak ellenére, hogy csapatai megszállva tartották az Ukrajnához tartozó félszigetet.
A sportswashing sem közel-keleti találmány, a hitleri Németország olimpiát, Mussolini Olaszországa és a katonai junta által irányított Argentína pedig focivébét rendezett a nemzetközi presztízs reményében. A sport, a korrupció és a politika mindig is szimbiózisban élt, és a világ két legnagyobb, egyaránt négyévenkénti sporteseménye különösen vonzza a rendezni vágyó kérőket.
A sport és a showbusiness igénye egyre nagyobb, az előzőnél is csillogóbb olimpiák és focivébék megrendezésére szükségszerűen az olyan országok rendezői ambícióinak kedvez, ahol a vezetőknek nem kell a pénzszóráson kiboruló választók akaratától tartani. Azt, hogy Putyin, a Kínai Kommunista Párt vagy a katari uralkodó család kifizetik egy modern olimpia vagy vébé költségeit, lehet úgy is nézni, hogy ők a balekok, akik állják a világnak a cechet.”
Címlap fotó: 444.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
