szerkeszto 
Új cikksorozattal jelentkezünk, melynek minden részében egy filmélményt ajánlunk, sajátos kiegészítéssel.
Tele az irodalom és a szájhagyomány a magányos hősökről szóló történetekkel. Az angolok Robin Hoodja, a mi János vitézünk, és a westernfilmek megszámlálhatatlan „jöttem, lőttem, s a mozi végén győztesen ellovagolok a napnyugtába” figuráit sokan ismerjük. Ennek a kategóriának egy rendhagyó darabjáról, vagy inkább csoportjáról fogok mesélni.
A Rambo című, 1982-ben készült filmet az amerikai filmiparnak köszönhetjük. Elsőre különbözik a korábban készült akciófilmektől.
Leginkább úgy tekinthetünk erre az alkotásra, hogy az USA Lúdas Matyiját vették celluloid szalagra, hasonló sikerrel, mint volt sikeres Fazekas Mihály eredeti műve a megjelenésekor.
A Rambo történetet a legtöbben ismerik, de idézzük fel néhány mondatban:
John Rambo, a Vietnámból hazatért veterán nem találja helyét a társadalomban. Önhibáján kívül szembekerül egy helyi kiskirállyal, aki megfosztja egyetlen tulajdonától. Nem a libájától, ahogy Döbrögi tette Lúdas Matyival, hanem az utolsó értéktől, ami egy nyomorultnak még megmaradhat, a méltóságától. „Rambo Matyi” arra kényszerül, hogy az egyetlen dolgot tegye, amihez ért, harcoljon. A közeli erdőkben, a természetes közegében nyerésre áll mind a hatalmaskodó seriffel, mind az időközben riadóztatott Nemzeti Gárdával szemben. Különböző fordulatok után végül győz a főszereplő.
A filmnek óriási sikere volt. A nézők nem csak a ’80-as évek, de a filmtörténet egyik legsikeresebb akciófilmjének tartják. Mégis valami hiba történt.
Mi lehet az ok? Hiszen a történet során megkedvelt főhős a lehető legkevesebb erőszakot alkalmazza az összes Rambo filmek közül ebben a részben. Hiszen „Rambo Matyi” szerénysége, tisztessége és az őt megformáló Sylvester Stallone bánatos nézése, tetézve a végkifejlet katarzisával biztosíthatná a mozijegy árának ellentételeként a happy endet. S főleg, ha világszerte olyan nagy sikere volt a filmnek, ahogy ezt a jegyeladási statisztikákból tudjuk, miért maradtak szinte mindenhol vegyes érzéseik a nézőknek?
Először is, a siker egyik oka, hogy az emberek a saját életüket láthatták megjelenítve a vásznon.
Nem kerget el mindenkit a seriff a városokból, nem zárnak mindenkit zárkába ok nélkül, ám a nézők közül kevesen nem találkoztak a helyi visszaélésekkel, a kiskirályok arroganciájával, az államhatalom képmutatásával, amikor jogos érdeküket szeretnék képviseltetni a közösségben, de a hatalom az igazságtalanságot támogatja a tisztességgel szemben. A film ugyanis a kisember kiszolgáltatottságáról szól az USA demokráciának nevezett, de helyi hatalmasságok által uralt társadalmában.
Mondtuk már, hogy a filmnek nagy sikere volt. Mondhatjuk, hogy túl nagy. Amint tudjuk, ha sikerül készíteni egy filmet, ami a pénztárakhoz vonzza a nézőket, akkor hamarosan jön a folytatás. Ez érthető, hiszen pénzből él a filmvilág is, a jó témák örömet nyújtanak a nézőnek és anyagi jólétet a szakmának. A Rambo filmnek is lettek hamarosan folytatásai. Ám ezek a folytatások már új környezetbe helyezték a hőst, gyorsan feledtetni, hogy bizony fel lehet és fel is kell néha venni a harcot a despotákkal, kiskirályokkal. Hogy a kisember is győzhet, ha bátor, kitartó és tisztességes. Nehogy tovább gondolják, s rájöjjenek a kisemberek, hogy összefogással pedig nem csak helyi, hanem akár állami, vagy szövetségi szinten is győzhetnek az elnyomás és igazságtalanság felett.
Na, ezt aztán végképpen nem szeretné Amerika, így a folytatásokban meg sem említik a helyi bajokat, hanem átteszik a helyszínt távoli, egzotikus tájakra, ahol „gonosz” szovjetek, vietnámiak, és hasonló „szörnyetegek” ellen küzd és győzedelmeskedik a mi jó „Matyink”, azaz az ő jó Rambójuk. Miközben az erőszakmentesség igájától is megszabadítják az alkotók, nem védi a saját erkölcsi álláspontját, hanem álszent hadjáratot hirdet a központilag megnevezett, éppen aktuális ellenség ellen.
Tipikus esete annak, hogyan állít gyűlölendő bűnbaknak nem létező idegeneket a tőkés hatalom, hogy a saját maga által okozott társadalmi feszültségekről elterelje az elégedetlen polgárok tömegeinek figyelmét.
Természetesen ezekre a filmekre is elmentek a nézők, megvették a jegyet. Ezekről is csalódottan jöttek ki. De ennek az érzésnek már semmi köze nincsen ahhoz, amit az első rész után megélhettek. Ez már a véleményirányítás és a filmes gumicsont felismerésének rézízű csikorgása a hátsó fogak között.
Jó mozit, jó szórakozást!
Kós Zoltán
About the Author
Kós Zoltán 
Nagy István