szerkeszto 
„1941-ben betiltották az általános csomagolópapírt a kiskereskedőknél. Csak olyan élelmiszer és áru csomagolására lehetett felhasználni, amelyek szállítását a boltos vállalta. A háborús helyzet komoly megszorításokat követelt, Nagy-Britannia pedig nem tétovázott kiűzni a karácsonyfák alól az ajándékokat rejtő köpenyeket.
Tomi kilencéves, van két kistestvére. Egyik négy-, másik pedig hatesztendős, a kisebbik fiú, a nagyobbik lány. Karácsonyhoz közeledve megszokta, hogy már jó előre kiválasztja, mit ad a családtagjainak ajándékba. Nem kellett sosem nagy dologra gondolni, a maga két kezével készített ajándékai adták a legnagyobb örömet.
Van egy szuperképessége is Tominak. Tudja, hogy kit milyen ajándékkal tud igazán boldoggá tenni, de azt is tudja, hogy amikor a karácsonyfa alatt kibontja a családja azt, amit a saját két kezével csinált és csomagolt, akkor mekkora ereje van ebben a meglepetésnek.
A városban, ahol Tomi lakik, van egy aprócska bolt a posta mellett. Ott szokott összegyűlni minden színű és szagú csomagolópapír, legyen új vagy használt. A boltban egy bozontos bajszú ember dolgozik, Tomi minden évben tőle szokott kérni némi papírt, amibe az ajándékokat bújtathatja el.
Idén is így indult el Tomi, hétfőn kora reggel. A nap még csak mozgolódott a horizont alatt, vastag köd lepte el az utca minden szegletét. A házuk előtt lévő kiskert kapuja, ahogy kinyitotta, fájdalmasat nyikorgott, mint aki sérelmezi, hogy ilyen hamar felkeltették. Az utcák még szinte üresek voltak, de a távolból már hallani lehetett a postakocsik zaját, így Tomi egyre gyorsabban szedte a lábát.
Ahogy a postához ért, látta, amint nagy emberek pakolnak még nagyobb dobozokat, kész erődöt építve. Mellettük a postafőnök kemény kalapban feszített, mint a győzelmi zászló, pipájába csípős szagú dohányt töltött. A nedves levegőben csupán harmadjára sikerült meggyújtania, majd elégedettet szippantott belőle, és a ködös utcát még homályosabbá tette.
Tomi nem szereti a füstöt, ezért lábainak még szorgosabb iramot diktált. A posta melletti kisbolt épp csak nyitni készült, de ő már az ajtó előtt állt kihúzott derékkal és pirospozsgás arccal. A bozontos bajszú boltos lassan nyitott ajtót, mint aki tépelődik, hogy mit is tegyen. Odaállt Tomi elé, leguggolt hozzá, a szemébe nézett.
– Ne haragudj, tudom miért jöttél, de sajnos nem adhatok csomagolópapírt. Tudod, vannak a hatalmasok, és amit a hatalmasok mondanak, azt nekünk, apróknak úgy kell csinálni. A hatalmasok most azt mondták, hogy nem adhatok papírt neked, kérlek, ne haragudj ezért rám!
Tomi némán figyelt, nem értette, hogy a hatalmasok miért nem szeretnék, hogy ő becsomagolja az ajándékait a családjának.
A nap kikacsintott a dombok mögül, a köd is kezdett felszállni, Tomi mégis jobban fázott, mint eddig valaha. Elindult hazafelé, lábai lassú tempót vettek. Ahogy elsétált a posta előtt, látta, amint a nagy emberek még nagyobb dobozokat pakolnak, mindenütt temérdek csomagolópapír. Nézte a keménykalapos postafőnököt, amint csípős szagú dohányt töm a pipájába, de valójában úgy érezte, hogy az mind-mind csak csomagolópapír, ami most szépen, lassan füstté válik.
Hazaérve belépett a kerti kiskapun, ami már jóval kisebbet nyikorgott, de még mindig rosszallta, hogy ilyen korán felzavarták. A házba érve hallotta, amint a nagymama a konyhában serénykedik, tesz, vesz, reggelit készít. Odament hozzá, leült a kisszékre. Mikor a nagymama kérdőre vonta, hogy hol járt hajnalok hajnalán, Tomi mindent elmesélt a kedvetlen kisajtóról, a keménykalapos postafőnökről, a bozontos bajszú boltosról és a hatalmasokról, akik nem akarják, hogy ő becsomagolja az ajándékait.
A nagymama figyelte az unokáját, tekintete egy pillanatra homályossá vált, mint a gyorsan zubogni vágyó, hegyi patak. Megfordult, figyelt kifelé az ablakon egy percet, majd gyorsan kerített egy karéj kenyeret, rá jó vastagon lekvárt kent, hozzá friss tejet tett az asztalra Tomi elé.
– Túljárunk mi a hatalmasok eszén – mondta, majd kiment a házból, pár perc múlva pedig egy zsák kukoricával tért vissza. – Ha a csomagokat nem tudod elrejteni csomagolópapírba, akkor elrejtjük magukat a csomagokat!
Karácsony éjszakáján, amikor a nagypapa és Tomi kistestvérei mélyen aludtak, Tomi és a nagymama halkan leosont a lépcsőn. A kandalló mellett elszórtak néhány szem kukoricát, majd, mint Jancsi és Juliska a kenyérmorzsát, szépen, lassan, gyertyával a kezükben haladva rajzoltak ösvényt a ház különböző pontjaira, a konyhába, a nappaliba, a kamrába, a padlásra. Mindenhol megtalálták azokat a helyeket, ahol az ember nem keresné, de a meglepetés megtalálja őt.
Amikor reggel mindenki felébredt, elsőre nem is értették, mi ez a sok kukorica szerte a házban. A nagymama már várta őket, finom reggeli fogadott minden álomszuszékot, majd kezdődhetett a kincsvadászat. A meglepetés nem maradt el, de két csomag mégis a fa alól figyelte a hangos rohangálást. Ez a két csomag nem rejtőzött el, mert az is elegendő, ha a gazdáik egyszer hazaérnek.”
Címlap fotó: Dina Rudick/The Boston Globe via Getty Images
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
