szerkeszto 
„176 éve, 1847. január 16-án született Mikszáth Kálmán író, újságíró, szerkesztő, „a nagy palóc”. Legjellemzőbb művei a dzsentri réteg értékvesztését és lecsúszását bemutató regényei, A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival.
A Nógrád vármegyei Szklabonyán (Sklabiná) született. Felmenői klasszikus műveltségű evangélikus lelkészek voltak, a sort apja szakította meg, aki falusi birtokos lett, és a helyi mészárszéket és a kocsmát is bérelte.
Mikszáth már diákként írogatott, Gyula vitézről szóló balladájával díjat is nyert. Anyja akaratának engedelmeskedve jogi stúdiumokat folytatott Győrben, majd Pesten, de diplomát nem szerzett.
1871-ben esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett, miközben folyamatosan írt, verseit, novelláit különböző lapok közölték. 1873-ban – minden szülői tiltás ellenére – feleségül vette a szolgabíró lányát, Mauks Ilonát, akivel Pestre költöztek.
Itt csapások sora érte őket: Mikszáth saját költségén kiadott kötete visszhang nélkül maradt, az író adósságokba keveredett, meghalt néhány napos gyermekük, felesége is megbetegedett. Ilona végül visszaköltözött szüleihez, majd 1875-ben elváltak.
Mikszáth az ellenzéki Budapesti Napilap, majd 1878-tól a Szegedi Napló munkatársa lett. A Tisza-parti városban töltött csaknem három év kedvezően alakult számára, kedvére írhatott, senki nem korlátozta, a szegedi közönség is megszerette.
Újult erővel tért vissza Pestre, ahol 1881-ben a Pesti Hírlap újságírója lett. Ugyanebben az évben megjelent A tót atyafiak című kötete, majd 1882-ben A jó palócok, és a két novellagyűjtemény végre meghozta számára a régóta áhított sikert.
Tagja lett a Kisfaludy Társaságnak, anyagi helyzete javult, újból megkérte Ilona kezét, és 1882 decemberében ismét házasságot kötöttek. A házasságból három fiú született, Kálmán, János és Albert, de Jánoska négyéves korában meghalt.
A novellák mellett Mikszáth nevét szatirikus hangvételű publicisztikái, parlamenti tudósításai is országosan ismertté tették.
1887-ben a Szabadelvű Párt támogatásával képviselővé választották, 1889-ben a Tudományos Akadémia levelező, 1905-ben tiszteleti tagja lett, őt választotta meg elnökének az 1896 júliusában megalakult Budapesti Újságírók Egyesülete.
1897-ben saját lap indításával is megpróbálkozott, de az Országos Hírlap előfizetői érdeklődés hiányában hamarosan megszűnt. Nem sokkal később a Franklin Kiadó Magyar Regényírók sorozatának szerkesztője lett, s többek között Fáy András, Gyulai Pál, Bródy Sándor műveihez írt bevezetőt.
1904-től többnyire horpácsi birtokán tartózkodott. 1910-ben írói munkásságának negyvenéves jubileumán ünnepségsorozatot rendeztek, a király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki, a pesti egyetem díszdoktorává avatta.
Ebben az évben megpályázta a máramarosi képviselőséget, de kampányútján megbetegedett, és súlyos tüdőgyulladásban május 28-án Pesten meghalt.
Pályája korai szakaszán a romantikához kötődött, majd a 19. század végének Magyarországáról, jellegzetes társadalmi rétegeiről rajzolt hiteles képet. Írásait az élőszót utánozó, adomázó társalgási stílus jellemzi.
A kor ízléséhez alkalmazkodva írta történelmi tárgyú regényeit (A két koldusdiák, A beszélő köntös, Szelistyei asszonyok, Akli Miklós), amelyekben a történelem csak díszletként szolgált a fordulatos és szórakoztató meséhez.
Világszerte népszerű lett A Szent Péter esernyője, amelyben a romantika eszközeivel a felvidéki kisvárosi életmódról adott képet; állítólag Theodore Roosevelt amerikai elnök egyik kedvenc regénye volt.
Korának mutatott torz tükröt az Új Zrínyiászban, amelyben a dzsentrit, a főnemességet és a polgári osztályt egyaránt elmarasztalta, ugyanilyen kritikát fogalmazott meg a „megkésett ember” típusát megrajzoló Beszterce ostromában is.
Legjellemzőbb művei a dzsentri réteg értékvesztését és lecsúszását bemutató regényei, A gavallérok és A Noszty fiú esete Tóth Marival.
Kései korszakában a századelő tragikussá váló világképéhez és a szecessziós ízléséhez kapcsolódott a Különös házassággal és a Sipsiricával.
Utolsó műve, A fekete város örökös csapdahelyzetként ábrázolta a magyar történelmet, amelyben a végzetes boldogtalanság éppoly természetes, mint a mindennapok kiszámíthatatlan abszurditása.
Több művét filmesítették meg, az első – részben – színes magyar film A beszélő köntösről készült 1941-ben, az 1971-ben bemutatott A fekete város című tévésorozat egy egész országot ültetett a képernyők elé.”
Címlap fotó: Mikszáth Kálmán 1895-ben (Mayler Ede festménye) / mult-kor.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
