„A 2023-as évet nagy ígérettel indította a Netflix, a Kaleidoszkóp című új vadonatúj sorozattal, amelyről a streamingszolgáltató azt állította, hogy bármilyen sorrendben végignézhetjük a nyolc epizódját, végeredményben ugyanúgy élvezni fogjuk a bankrablós történetet. Hasonló, újító megoldással nem most kísérletezik először a Netflix, hiszen a Black Mirror-tévéfilm, Bear Grylls-túlélőbajnok realityjei, és néhány animációs tartalom esetében interaktív néznivalókat is kínáltak az elmúlt években, amelyek esetében a távirányítót nyomkodva dönthettünk a szereplők helyett, hogy balra menjenek vagy jobbra, elfussanak-e az oroszlán elől, vagy szembeszálljanak vele.
A Kaleidoszkóp is bizonyos szempontból interaktív, hiszen mi döntünk róla, hogy milyen módszerrel vágunk neki a sorozatnak. A 24 évet felölelő cselekményt feldolgozhatjuk kronológiai sorrendben, vagy a Memento című filmhez hasonlóan visszafelé haladva az időben… minden rajtunk múlik. A legveszélyesebb talán, ha random ugrálunk az időben, mert ha véletlenül az elején futunk bele a nagy heistot feldolgozó, amúgy a Netflix által utolsónak szánt Fehér című részbe, akkor elég sokat fogunk értetlenül pislogni, hogy mi van itt.
Egy kis utánaolvasást követően, mi arra jutottunk, hogy a legjobb ötlet a Zöld című epizóddal elkezdeni a nagy kalandot, melyben a Breaking Badből, a Better Call Saulból és A Mandalóriból ismert Giancarlo Esposito éppen rácsok mögött szenved, és egyik társával együtt a szökést tervezgetik. Egy akciódús bevezetőt kaptunk azáltal, hogy a Zöldet választottuk kvázi pilotnak, mely egészen ügyesen megalapozott a főszereplőnek. Még úgy is, hogy ekkor Leo Pap múltjáról még semmit sem tudtunk. Csak annyi derült ki, hogy igazi lángelméről van szó, aki súlyos betegségben szenved.
A Sárga címre hallgató epizódot azért választottuk következőnek, mert az összefoglalót olvasva egy klasszikus csapatépítős folytatást szerettünk volna, aztán ugrottunk a Fehérre, a nagy heistre, majd a Piros és a Pink részekben a félresikerült rablás utózöngéinek megismerése után a múltban is vájkáltunk, a majdnem két és fél évtizeddel korábbra kalauzoló Lilával, kiegészítésként pedig megnéztük a még kimaradt részeket.
Mi a konklúziónk röviden a Kaleidoszkóppal kapcsolatban? Az, hogy a Netflix kissé beugratott minket, egy középszerű akciósorozatot kaptunk, amely A nagy pénzrablás nyomvonalán halad, de semmilyen tekintetben nem képes felnőni a spanyol elődjéhez. A néző valóban kap némi szabadságot a megtekintéshez, de végső soron a dolog mégse annyira interaktív, hogy bárkinek a sorsáról döntsünk, és egyedi, a másokétól teljesen eltérő élményünk legyen. Ellenben jó beszélgetési alapot szolgáltat, hogy barátainkkal megbeszéljük, ki hogyan nézte végig a szériát.
Giancarlo Esposito vért izzad, hogy a karakterét szimpatikussá tegye számunkra, de ezt a sorozatot még ő sem képes kirángatni a középszerűségből. Leo Pap egyértelműben egy Professzor-klón, akinek a figurája sokkal aktívabban részt vesz a rablásban, mint A nagy pénzrablás-beli kollégája, és kap egy tragikus, családi szálat is, de valahogy mégis egy üres váz marad, izgalmas személyiség nélkül. A csapat, akikről el kellene hinnünk, hogy ügyesek abban, amiért bevették őket a rendbontásba, ugyancsak olyanok, mintha Tokióról, Berlinről, Denverről, Rióról mintázták őket.
A kaleidoszkóp különleges sorozat, de maga a tartalom, amit a soha nem látott formátumba töltöttek, nem annyira izgalmas ahhoz, hogy két hét múlva is emlékezzünk még rá.
Egy akciósorozatnál elvárná az ember, hogy mondjuk a börtönszökés, az ékszerrablás, a központi heist, vagy úgy egyáltalán a verekedések, lövöldözések élvezetesek legyenek. De még egy sokadik Halálos iramban-filmben is jobban csinálják az adrenalindús jeleneteket, mint ebben a sorozatban. Nyilván nem fair az összehasonlítás, pénzügyileg sem, de a nagy finálénak mondott Fehér című epizódot konkrétan az első 30 percében halálosan untuk, és bár jött egy érdekesebb csavar ezt követően, jó összefoglalót adott ahhoz, hogy menyire vázlatos a Kaleidoszkóp írása.
[merimag_video media_type=”external_media” title=”” author=”” url=”https://youtu.be/s2FblcAtomU” upload=”” cover=”” controls_color=”” width=”” height=”” align=”none” block_id=”element-63ce7a00ea27f” __fw_editor_shortcodes_id=”c1c0b390abb835b03df0f5d5061f2b9e” _fw_coder=”aggressive”][/merimag_video]
Dühösek vagyunk a Netflixre, nem kicsit, hanem nagyon. Kicsit úgy érezzük, hogy ezzel a sorozattal felültettek bennünket. A Vaják-spinoffról legalább sejteni lehetett, hogy nem lesz a legacélosabb, de hogy még Giancarlo Espositónak se tudtak adni egy olyan karaktert, hogy az amúgy zseniális színész legalább egyszer-kétszer meg tudjon villanni… szinte hihetetlen.
Viszont a Netflix előtt le a kalappal, hogy igyekeznek valami formabontót elhozni a kis képernyőre.
Nem úgy, mint versenytársaik teszik, akik egymás után törölgetik új és klasszikus sorozataikat a kínálatukból, csak azért, hogy pénzügyileg jobban járjanak, és leírjanak az adóból. Igen, itt az HBO Maxra gondolunk egészen pontosan. Nem tudni egyelőre, hogy a Kaleidoszkóp által mutatott irányt követni fogják-e a sorozatkészítők a továbbiakban. Az biztos, hogy érdekes lépés Giancarlo Esposito szériája az ismeretlenbe. Még úgy is, hogy a történetmesélést, a színészi alakításokat és a rendezést tekintve is alig jobb, mint közepes ez a próbálkozás.”
Címlap fotó: © Fotó Netflix
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
