szerkeszto 
„Nagy Sándor, a Madách színház művésze az ATV műsorában mesélt a benne zajló lelki folyamatokról. Úgy látja, a társadalom az elmúlt években fásult lett, az emberek szomorúak és dühösek, és ezen a színház, a kultúra képes lehet segíteni, de ezt a művészeknek és a közönségnek is akarni kell. Azt is elárulta a Sorok között Lutter Imrével legújabb adásában, mi hiányzik igazán az életéből.
Színházrajongók és sorozatkedvelők kedvence lett Nagy Sándor Jászai Mari-díjas színművész, aki rendkívül fiatalon megmutatta, milyen adottságokkal bír az éneklés területén is – áll az ATV ajánlójában. Az Adagio nevű formációban is sikeres, filmben és színházban is jeleskedő színész egy Kisvárda melletti kis szabolcsi településen, Fényeslitkén nőtt fel, és pont ezért tudja nagyon jól, mi a különbség a városi és a vidéki élet és gondolkodás között.
A műsorban gyermekkora legszebb élményeivel nosztalgiázott, hozzátéve, hogy akkor boldogabbnak, kiegyensúlyozottabbnak tűntek az emberek.
Szerinte a társadalom ma frusztrált és hiányzik az a közvetlenség is, amit még fiatalként megtapasztalt: “Ha én valakinek üzenni akartam, akkor vagy írtam egy levelet, és majd két hét múlva megírta rá az illető a választ, vagy elmentem és megkerestem az illetőt. Emlékszem, összejártunk falun. Zseniális volt, és szerintem ma már ez nem nagyon létezik. Mindenki begubózik a saját kis négy fala közé és inkább ott van az ember.” Napjainkban, véli a színész, ez az általános közhangulatra is rányomta a bélyegét, és sokan az interneten, a közösségi oldalakon megjelenő híreket, információkat kommentálva próbálnak az elfojtott dühtől szabadulni, nem törődve mások lelki állapotával, sőt, gyakorta szándékosan bántva közszereplőket és magánembereket:
“Iszonyat düh van az emberekben. Keserűség, meg fáradtság. És ez olyan szomorú, de hát ezért van a színház, ezért van a kultúra, hogy ezt egy picit oldjuk.”
[merimag_video media_type=”external_media” title=”” author=”” url=”https://youtu.be/lgbFmXrPnWk” upload=”” cover=”” controls_color=”” width=”” height=”” align=”none” block_id=”element-63cfcc1cbbf76″ _fw_coder=”aggressive” __fw_editor_shortcodes_id=”5b35d60f7076a87cf2d9294af87eda50″][/merimag_video]
Saját maga lelki békéjét El Caminoban találta meg, ahová azért utazott, mert észrevette, mennyire elkapta a gépszíj és képtelen lett az igazi értékeknek időt szentelni.
“300 kilométert mentem 12 nap alatt. Ugye azt mondják, hogy csodák történnek az úton, s én effektíve arra számítottam, hogy égő csipkebokor lesz és hasonlók. Tehát, volt bennem egy nagy csodavárás, és ez nem történt meg, viszont összetörtem fizikailag, a térdeim, a lábam. Aztán a kilencedik nap környékén egy idős bácsi ült az egyik árokparton. Nagyon haragudtam a világra, magamra, mindenkire. És egyszer csak úgy mellém huppant, elkezdett németül beszélni, és egyszer csak leesett, hogy ő egy pap. Elmeséltem neki németül az egész életemet. Egész nap együtt mentünk, és amit a nap végén mondott, az volt a legfontosabb.” – mesélte a színész.”
Címlap fotó: szinhaz.online
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
