Nagy István 
2022 volt a legnehezebb év – mondta a miniszterelnök. Fel is lélegezhetnénk, ha nem tette volna hozzá: 2023 meg a legveszélyesebb!
Megúsztuk a covidot, az első háborús évet is túléltük, amiben vitathatatlan szerepük volt a kormány szociális intézkedéseinek. Beszélt is róluk a miniszterelnök, és jogosan. Összetehetjük a két kezünket azért, hogy legalább a lakosság számára sikerült féken tartani az energiaárakat. Örülhetünk az új utazási bérleteknek, s főleg a kormányzati szándéknak, hogy nem engednek az eddigi védőintézkedésekből. Meg is nyugodhatnánk, ha nem tudnánk, hogy az energiaárakról, a szankciókról nem mi döntünk, és sok mindenben ki vagyunk szolgáltatva a világnak.
Harcolunk a túlélésért. Az ellenzék lazán kijelenti, hogy országunk túlélését semmi sem fenyegeti, az egész az Orbán-kormány túléléséről szól. Nos, szó, ami szó, az Orbán-kormány valóban veszélyben van. A miniszterelnök viccesre fogta a dolgot, kijelentve, hogy az amerikaiak egy „présembert”, „press man”-t küldtek nagykövetnek, és reményét fejezte ki, hogy legközelebb ne „valami Puccini nevű embert küldjenek”. Tetszenek érteni: Puccini, puccs, színes forradalom, Majdan, meg hasonlók.
Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a magyar ellenzék háza táján nincs senki, akire normális ember rábízná az országot. Jól tudjuk, hogy akár egy színészből is lehet államfőt csinálni. Ilyen figura pedig bőséggel van az ellenzékben, és már türelmetlenül várják Pressman telefonját, hogy mehetnek elfoglalni a Karmelita kolostort.
Harcolunk a túlélésért. Az ország túléléséért, a független Magyarország fennmaradásáért. Ne legyen illúziónk! Trianonban a területünk és lakosságunk nagy részét vették el, de úgy-ahogy függetlenek maradtunk. A nyugatnak most már a függetlenségünk is kell, beolvasztanak a nagy liberális birodalomba.
Harcolunk a túlélésért, a kormány is harcol, nem férhet hozzá kétség. De nem áll jól a kormány fejének arra hivatkozni, hogy „nem ilyen lovat akartunk.” Nem áll jól arra várni, hogy Trump legyen az elnök, meg hogy a „demokrácia Európában is megmutatja erejét”. Az pedig főleg illúzió, hogy a liberális EU-és USA-imádó ellenzék „megérti végre, hogy ez egy közös haza, és nincsen nekünk másik.”
Egyesek szerint ellenzékinek lenni azt jelenti, hogy 0-24 órában szidjuk a kormányt. Nekünk, a Munkáspártnak millió saját okunk is lenne erre. Megváltoztatták a választási törvényt, hogy ne állíthassunk országos listát. Nem engednek a közmédia közelébe se. Tízszeresére emelték az energiaárakat, ami agyonvághat bennünket, és folytathatnánk a sort.
A miniszterelnököt és kormányát mi becsüljük azért, hogy nem dobják be a törülközőt. Világos, küzdenek a saját túlélésükért, de küzdenek az ország túléléséért is, és az országban mi is benne vagyunk. Követelhetünk többet, de kérdés, hogy az adott koordinátarendszerben, NATO- és EU-tagként lehet-e többet tenni.
Mi azt mondjuk, tegyünk többet! Elég a „kicsit ide, kicsit oda” politikából! Cselekedjen a kormány bátran! Nincs mit veszteni!
Csak támogatni lehet azt a szándékot, hogy kimaradjunk a háborúból. De a legjobb szándék sem ér semmit, ha felemás nyilatkozatok és cselekedetek követik.
A NATO védelmi szerződés – mondta a miniszterelnök. Nem az, miniszterelnök úr! Akkor sem volt az, amikor Ön aláírta. Tizenkét nappal a csatlakozásunk után a NATO lerohanta Jugoszláviát. A NATO nem védekezett, a NATO támadott, a NATO agresszor volt.
A NATO ma is agresszor. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy nem az egész NATO fog hadakozni, legfeljebb egyes NATO-országok. „Aki akar, az megy, aki nem akar, az nem megy” – mondja a miniszterelnök. Csakhogy ez nem így van! Magyarország területe, az útjaink, a kórházaink, az élelmiszer-tartalékaink kellenek a NATO-nak. És ha a magyar kormány nem akarna menni, akkor kiprovokálják.
Béke akkor lesz, ha Amerika és Oroszország leül tárgyalni, és megegyeznek. Ez nagyon igaz. De, ha így van, akkor nem helyes „két szláv nép háborújáról” beszélni, mert nem az. Nem kell naponta kétszer „agresszornak” titulálni az oroszokat, mert ez nem is igaz, de főleg sehova se vezet. Békét kell kötni Oroszországgal a realitások, azaz a jelenlegi tények alapján.
A kormány háborút folytat az infláció ellen. Ez jó! De vajon hihető-e, hogy „az év végéig egyszámjegyűre gyaluljuk az inflációt”? Ha sikerülne is, nem térnénk vissza a régi árakhoz. A mai – már szinte pusztító – árak tovább nőnének, csak lassabban. Szóval, örüljünk, hogy „csak” a fogunkat verik ki, és nem kezünket vágják le?
Mi ellenzéki párt vagyunk. De miniszterelnök úr egy dologban biztosan számíthat ránk. Gyermekeinket meg kell védeni! Védtük őket a szocializmusban, ahol nem is volt genderpropaganda, és védjük őket ma is.
About the Author
Kós Zoltán 
