Gyakran emlegetjük Trianont, de szinte soha, vagy csak nagyon ritkán Párizst. Pedig Magyarország mai határait már nem az 1920-as trianoni békeszerződés, hanem az 1947-es párizsi békeszerződés határozza meg. Úgy is mondhatjuk, hogy most már nem az első világháború kapcsán elkövetett hibák következményeit szenvedjük el, hanem a második világháborúhoz fűződő tévedéseket és hibákat.
Romsics Ignác műve minden szempontból hiánypótló. A párizsi békéről évtizedeken át nem nagyon beszéltek. Két vereség egymás után, 1918-ban és 1945-ben. Ez utóbbi esetben ráadásul azzal a kellemetlen mellékízzel, hogy Hitler szövetségese voltunk. Nem jó vesztesnek lenni, de így pláne nem.
A szocializmus idején nem volt egyszerű megmagyarázni, hogy a Szovjetunió, amelyet felszabadítóként tisztelt az ország, a párizsi béke egyik meghatározó hatalma volt, és Erdély hovatartozásának eldöntésénél nem a „proletárinternacionalizmus” vezette, hanem a nagyhatalmi érdekek.
A területi kérdésekről beszélni pedig manapság is szinte lehetetlen anélkül, hogy a szomszédországokban ne váltana ki heves tiltakozást.
Romsics könyve sok mindenre választ ad, de mindenképpen oldja bennünk a görcsöket. Bemutatja az egyes nagyhatalmak politikáját is. Kiderül, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hitegették Magyarországot. Nem zárták ki a kedvező határmódosítások lehetőségét, ha Magyarországon úgy alakulnak a dolgok, ahogyan a nyugat akarja, de valójában nem álltak a magyar igények mellé.
Megtudjuk azt is, hogy a Szovjetunió valóban nem akarta megtámadni Magyarországot, és 1941-ben valóban jelezték a magyar kormánynak, hogy számíthat a szovjet fél támogatására a határkérdések rendezésében, ha kimarad a németek háborújából. Később azonban a szovjet álláspont megkeményedett. Litvinov külügyminiszter 1944-es feljegyzése kimondja: „Magyarország volt az első állam, amely csatlakozott az antikomintern paktumhoz. Soha semmiféle hajlandóságot nem mutatott a Szovjetunióval való közeledésre… Magyarország minden ok nélkül Németország oldalára állt, amikor az megtámadta a Szovjetuniót.” Mit akarhatunk ezek után?
Párizs fő kérdése az volt, hogy sikerül-e legalább részben módosítani a trianoni határokat, és visszakapni legalább Erdély egy részét. Romsics álláspontja világos. Semmi sem volt eleve megírva a nagykönyvben, lett volna lehetőség a trianoni határok legalább részleges módosítására.
„A trianoni békeszerződés területi előírásainak visszaállítása nem volt eleve elrendelt szükségszerűség” – írja a szerző. „Abban, hogy az 1946-os párizsi békekonferencián végül mégis ez a döntés született, több tényező játszott közre. Meghatározó szerepe – az első világháború utáni helyzethez hasonlóan – ebben az esetben is a győztes nagyhatalmaknak volt. Az ő döntésüket viszont nem csak saját elveik és érdekeik, hanem Magyarország és riválisainak második világháborús szereplése, valamint a háború utáni diplomáciájuk is jelentősen befolyásolta.”
Miért is folyt a csata? 1938 és 1941 között Magyarország területe a bécsi döntések alapján 93 ezer négyzetkilométerről 171 ezerre nőtt, a lakossága pedig 9,3 millióról 14,6 millióra. A Trianonban elvett területek mintegy felét visszakaptuk.
Romsics arra is rámutat, hogy e változások eleve ellenünk fordították a környező országokat. „Az 1938 és 1941 közötti magyar revíziós sikereket a szlovákok és a csehek, a románok és a délszlávok nemzeti katasztrófaként élték meg.”
A szerző feltárja azt a kínos folyamatot, amely az 1947-os párizsi békéhez, a második Trianonhoz vezet. Látjuk Horthy Miklós és a magyar vezetés kínlódását és téves helyzetmegítéléseit is. „A háború kitörését követően a magyar kormány külpolitikáját két alapelv vezérelte: a nagyhatalmak fegyveres konfliktusától való távolmaradás, az ország semlegességének megőrzése és ütőerejének megóvása a háború végéig, valamint a revíziós politika kiteljesítése” – írja a szerző. De vajon megvalósítható-e ennyi minden egyszerre?
Az akkori vezetés annyira biztos volt a dolgában, hogy Kállay Miklós kormánya 1943 nyarán megkezdte a háború utáni béketárgyalásokra való felkészülést. Pedig 1943 nyarán már régen túl vagyunk a sztálingrádi csatán, sőt már véget ért a kurszki csata is. A német hadsereg elveszti a stratégiai kezdeményezést, nagy támadó hadműveletekre már nem lesz képes. Már nem nyerhetnek a németek.
A magyar vezetés azt is tudja, hogy a háború után változnia kell a magyar politikai berendezkedésnek. „A Horthy-rendszer vezető elitjének és személy szerint a kormányzó hatalmának átmentését elképzelhetetlennek tartották” – írja a szerző a nagyhatalmak álláspontjáról.
Aztán bekövetkezik mindaz, amit tudunk a történelemből. 1944. szeptember 23-án a szovjet csapatok átlépik a trianoni határokat, a hadműveletek magyar területre kerülnek. Horthy október 15-i kiugrási kísérlete kudarcba fullad. A Nyilaskeresztes Párt vezére, Szálasi Ferenc lesz a miniszterelnök, aki tovább folytatja a reménytelen harcot. 1944 decemberében Dálnoki Miklós Béla vezetésével létrejön az ideiglenes kormány, és 1945. január 20-án aláírják a fegyverszünetet. Magyarországnak vissza kell vonulnia az 1938-as, azaz a trianoni határok mögé.
A könyv egyik legizgalmasabb része az, amikor a szerző bemutatja a párizsi konferencia működését. A magyar delegációt Gyöngyösi János külügyminiszter vezeti. 53 éves, kisgazdapárti politikus, a két háború között könyvkiadó Békéscsabán. A küldöttség tagja a kommunista Gerő Ernő is, aki ugyan tegező viszonyban van Molotov szovjet külügyminiszterrel, de ezzel nincs beljebb Magyarország.
A Hotel Claridge-ben szállnak meg, a Champs-Élysées közelében. A konferencia a Luxembourg palotában folyik, ahol nem is olyan régen még a német légierő parancsnoksága volt. A németek is szerették a luxust.
1947. február 10-én Gyöngyösi aláírja a békeszerződést. Erdély a románoké. Magyarországon nincs gyász, nem lepik el fekete zászlók a városokat, mint 1920-ban. Idehaza már a „fényes szelek” fújnak, a társadalom a nagy társadalmi változások lázában él.
***
A Trianon másodszor a történelemről szól, és történész írta. Ami akkor történt, nem azonosítható be egy az egyben a mai valóságba.
Bizonyos következtetéseket azonban le lehet vonni. Magyarország ugyanott van, mint akkor, ugyanaz a geopolitikai helyzetünk. Ugyanúgy nagyhatalmak küzdelme folyik körülöttünk, mint akkor.
Ugyanúgy háború van, mint 1941-45 között, még akkor is, ha az ukrajnai háború még nem világháború, de a háború kiterjedésének lehetősége igen nagy.
A háború után ugyanúgy békekötés következik, amely nem csak konkrét vitás kérdéseket dönt el, hanem évtizedekre meghatározza Magyarország helyét és lehetőségeit.
Tudható az is, hogy a békeszerződés tartalma ugyan nem dől el már a háború kitörése előtt, de a háború kimenetelének rossz megítélése sokba kerülhet a béketárgyalásokon.
1941-ben a magyar vezetés zöme úgy ítélte meg, hogy a hitleri Németország megnyeri a háborút. Ha pedig megnyeri, akkor Magyarországnak Hitler oldalán kell állnia. Ebben az esetben Magyarország számíthat a németek kegyeire és esetleg megkapjuk egész Erdélyt.
Mint tudjuk, ez a feltételezés hibás volt. Nem csak azért, mert Hitler elvesztette a háborút. Hibás volt azért is, mert a románok már a háború alatt megnyerték Hitler bizalmát, és biztosra vehető volt, hogy a németek nem veszik el Erdélyt hű szövetségesüktől, és Magyarországra német győzelem esetén is alárendelt szerep vár.
A mai viszonyok között felmerül a kérdés: kinek a győzelmében bízik a magyar elit? Biztosra vehető, hogy Amerika nyeri meg a háborút és nem Oroszország? Lehet, hogy ma még nem lehet kimondani százszázalékos biztonsággal, hogy Oroszország fog nyerni, de ezt az eshetőséget komolyan figyelembe kellene venni.
De van más kérdés is: biztos a magyar elit abban, hogy Amerika győzelme javítaná Magyarország helyzetét? Nem lehetséges az, hogy az amerikai győzelem egy Amerika által uralt Európát hoz, ahol mi nem rúgunk labdába?
A háború menetében is lehet változtatni a politikán, ki lehet ugorni a háborúból, de ehhez nagy elszántság, bátorság, szervezettség kell. Az olaszok, a finnek, a románok képesek voltak kiugrani a háborúból, a magyar elit nem.
A magyar kormány álláspontja ma egyértelműen az, hogy ki kell maradni a háborúból. De vajon lesz-e ereje szembeszállni a külső nyomással? 1941-ben nem volt, és 2023-ban?
A béketárgyalásokon lehet ügyeskedni, de akármilyen leleményes is egy vesztes ország háború utáni diplomáciája, a nagyhatalmak döntenek. A párizsi béke is megmutatta, hogy a térség kérdéseinek eldöntésében Oroszországnak meghatározó szerepe van.
A vak is látja, hogy Európa jövője attól függ, hogy Oroszországgal sikerül-e békét kötni. Magyarország esélyeit is az növelné, ha minden erővel ellenállna az amerikai nyomásnak, megerősítené azt a bizalmi viszonyt, ami az elmúlt években a magyar-orosz viszonyban kialakult, és így aktívan segíteni tudná a békekötést.
