175 éve, 1848 februárjának második felében a londoni német Munkás Művelődési Egylet kiadásában megjelent egy zöld fedelű, 23 oldalas, német nyelvű füzet. Ez volt a Kommunista Kiáltvány, a marxizmus alapműve.
Ha Marx és Engels ma írná ugyanezt, mondjuk demokratikus hazánkban, a könyvet betiltanák, Marxra és Engelsre pedig az „alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása” vagy az „alkotmányos rend elleni szervezkedés” címén jónéhány év börtön várna.
De Angliában sem járnának jobban, mert az egykor liberális Anglia már nem viseli el a tőkés társadalom ellen irányuló eszméket, a cselekedetekről nem is beszélve.
De mi az, ami kiváltja mind a mai napig a tőkések dühét? Két mondat, a kiáltvány első fejezetének első mondata és a kiáltvány utolsó mondata.
„Minden eddigi társadalom története osztályharcok története.” Ez a mondat nyílt felbujtás a kapitalizmus megdöntésére. Ha a történelem az egymás ellen küzdő társadalmi osztályok harcában nyilvánul meg, akkor ez a kapitalizmusban sincs másként.
A tőkés rendszerben két osztály áll egymással szemben, a tőkével rendelkező tőkésosztály és a tőkével nem rendelkező proletáriátus, vagy mondjuk úgy, dolgozói osztály. A tőke pont ezt a tételt igyekszik elhomályosítani mind a mai napig.
A tőke azt sugallja, hogy nincsenek egymással szemben álló osztályok. Szerinte a tőkés és a dolgozó egymásra van utalva. A tőkés adja a gyárat, a dolgozó a munkáját, és a végén osztoznak. E szerint mindketten a tőkés rend hatékony működésében érdekeltek.
Ez azonban nem így van. A tőkés a birtokos, ő a vezető, és ő kapja a legtöbbet a megtermelt javakból. Kap a tőkéje után és kap a munkája után is. A dolgozó csak a munkája után kap.
A tőkés abban érdekelt, hogy a dolgozó a lehető leghosszabb ideig dolgozzon, és a lehető legkisebb bért kapja. A dolgozó pedig abban érdekelt, hogy a lehető legrövidebb ideig dolgozzon, és a lehető legnagyobb bért kapja. Ez alapvető ellentét. Ez váltja ki az osztályok harcát, hiszen a dolgozó a saját alapvető érdekeit csak úgy valósíthatja meg, ha küzd a tőke ellen, és a végén elveszi tőle azt, ami a tőke hatalmát adja, a termelő eszközöket, a gyárakat, a bankokat. Ez a tőkének elfogadhatatlan volt 1848-ban is, és az ma is.
De nézzük a második mondatot is! „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.” Mi adódik ebből? Egy, harc nélkül nem lehet a tőkét legyőzni. Kettő, a tőke hatalmát nem lehet parlamenti úton, választások útján megdönteni. A választási rendszer is része a tőkés politikai rendszernek, annak védelmét szolgálja.
Ez a két mondat megkülönbözteti a marxistákat mindenki mástól. Megkülönbözteti a szociáldemokratáktól, akik javítani akarják a kapitalizmust és nem megdönteni. A szociáldemokraták ráadásul becsapják a dolgozókat, akikkel elhitetik, hogy a „javított”, „emberarcú” kapitalizmus már szinte szocializmus.
E két mondat megkülönbözteti a marxistákat a tőkés rendszer tőkés kritikusaitól is. Ma már Magyarországon is nagyon sok konzervatív gondolkodó bírálja a kapitalizmust, és annak olyan intézményeit, mint az EU. De senki sem jut el odáig, hogy a kapitalizmust le kell váltani, meg kell dönteni és helyette a közösségi tulajdonra épülő szocializmust kell létrehozni. A kapitalizmus konzervatív bírálatai fontosak, de terméketlenek, szellemi zsákutcába torkollnak.
Marx és Engels 1848-ban jelentették meg művüket, de az első ötszáz példányból aligha jutott Magyarországra. A Kommunista Kiáltvány magyarországi megjelenésének története is krimibe illő.
1890-ben jön létre a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) és rögtön felmerül a kérdés: le kellene fordítani a Kommunista Kiáltványt magyarra. Igen, de ki és hogyan? Egy Deák Marcell nevű lelkes szociáldemokrata fog neki, de az ő fordítása nem jár sikerrel.
Az első magyar nyelvű kiadás 1896-ban jelent meg. Sajtó alá rendezte Bokányi Dezső és Pfeifer Sándor, az MSZDP két közismert vezetője, de a fordító Krejcsi Rezső volt.
A kiadvány világosan mutatta a szociáldemokraták lelki világát. Ők is olvasták Marxot, a Kommunista Kiáltványt ki is adták magyarul, csak éppen kihagyták az utolsó fejezetet. Hogyan is mondhatnának olyat, hogy „céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el.”
1913-ben egy újabb fordításban jelenik meg Kommunista Kiáltvány. Ezúttal Kunfi Zsigmond, az MSZDP egyik vezetője a fordító. Kunfi „elferdíti” az utolsó mondatot, pont a lényeg vész el, a kapitalista rendszer erőszakos megdöntése, más szóval a forradalom eszméje.
A rosszban jó, hogy Kommunista Kiáltvány Kunfi Zsigmond által készített fordítása ihlette Adyt Az új kísértet című versének megírására.
Az én Istenem sújtsa le azt,
Ki e hitet kétli, gátolná
S akit az új Kisértet kisért,
Kapja meg a csodát, megváltást,
Istenem hozza hozzá.
Később több más fordítás készül. Szabados Sándor, a Tanácsköztársaság egyik közoktatási népbiztosa és Rudas László filozófus, 1945 után a Közgazdasági Egyetem rektora, többször is lefordította. Kun Béla, a KMP és a Tanácsköztársaság vezetője maga is készített egy fordítást.
Marx és Engels együtt alkották meg a marxizmust. Közös nagy művük, az 1848-as Kommunista Kiáltvány a munkásmozgalom Bibliája. Benne van minden, amit a marxizmusról tudni kell. Aki harcolni akar a tőke uralma ellen, annak ma is jó és hiteles iránytűként szolgál.
„A kiáltvány magva a történelem új felfogása, melynek révén a kommunizmus megszűnt remény, kívánság, emlék, sejtelem, mentsvár lenni és megtalálta – első ízben – saját szükségszerűségének tudatában egyenletes kifejezését” – írta Antonio Labriol olasz filozófus még a 19. században.
Magyarországon Marx tilalomlistán van. A marxista szemléletet a Munkáspárt viszi tovább, ami nem könnyű a humán és anyagi erőforrások hiányában.
A hatalom birtokosai félnek Marxtól, a marxizmustól, mint a tűztől. Pontosan tudják, hogy a szocializmus, a közösségi társadalom eszméjét lehet üldözni, de kiirtani nem.
