szerkeszto 
„Moldova helyzete több tekintetben is hasonlít a 2022. február előtti Ukrajnához. Az ország keleti részét a donyecki „népköztársaságokhoz” hasonló, önmagát függetlennek tekintő, orosz katonák védte szakadár államocska, Transznisztria alkotja. Maga Moldova politikailag rendkívül megosztott, a választásokon hol az oroszbarátok, hol a Nyugat-barátok győznek szerény többséggel, amelyet a másik fél nem fogad el. Saját anyanyelve mellett szinte minden moldáv beszél oroszul, és a politikai-gazdasági életben az orosz, illetve oroszul beszélő ukrán elit komoly befolyással bír. Maguk a moldávok önálló népnek vallják magukat, saját nyelvvel, ami azonban mások szerint maga a román nyelv, sok orosz jövevényszóval. A dolgot bonyolítandó, Transzninsztriában a moldáv nyelvet cirill betűkkel használják. A moldávok, oroszok, ukránok mellett még több más nemzetiség is él és követeli jogait a kettészakított országban.
Ehhez képest az egész Moldovai Köztársaságban összesen két és fél millióan élnek egyharmad magyarországnyi területen.
Ez a kis és nagyon szegény ország nem keltené fel a nemzetközi politika érdeklődését, ha stratégiai fekvése nem tenné az ukrán, az orosz, a román és a nyugati terjeszkedés lehetséges célpontjává.
Az 1990 utáni csalóka egyensúly idején Belarusz, Ukrajna és Moldova olyan sávot, durva szóval pufferzónát alkotott a Nyugat és Oroszország között, melynek tagjai mindkét oldallal normális viszonyban éltek, és részei voltak az Európai Unió Keleti Partnerségi programjának. Idővel a városi, fiatalabb rétegek értékrendje egyértelműen Nyugat-párti mozgalmakat indított el, amit az oroszok és helyi szövetségeseik az amerikai aknamunkának tulajdonítottak. Ezek a mozgalmak Ukrajnában győztek, Belaruszban elbuktak, míg Moldovában egyelőre patthelyzetben vannak. Egyes jelek szerint most érkezett el az a pillanat, amikor az Ukrajnában harcoló felek és külhoni támogatóik megbontanák a kényes moldovai egyensúlyt.
A legkézenfekvőbb az lenne, ha Ukrajna megtámadná és elfoglalná az orosz katonák ellenőrizte, Dnyeszter menti Köztársaságnak is nevezett Transzinsztriát. Ezzel ki tudna védeni egy potenciálisan onnan induló, bár egyre kevésbé valószínű orosz támadást. A félmillió ember lakta, ötezer helyi és pár ezer orosz katona védte, vékony sávnyi kis ország megszállása nem jelentene gondot a több száz ezres orosz hadsereggel megküzdő ukránoknak. Ráadásul Transznisztriában található egy hatalmas, a szovjet időkből megmaradt fegyver- és lőszerraktár, amelynek megszerzése főnyeremény lenne az ukránok számára. Esetleges felrobbantása viszont hatalmas pusztítással és környezetrombolással járna. Transznisztria a nemzetközi jog szerint mégiscsak egy szuverén, ráadásul jelenleg nyugatos vezetés alatt álló ország: Moldova része. Ha az ukránok a moldáv kormány engedélye nélkül vonulnának oda be, akkor akármilyen udvariasak vagyunk velük, végső soron mégis agressziót követnének el. A túlélésért harcoló, kemény belső ellenzékkel küzdő kisinyovi kormánytól pedig különös gyengeségre vallana, ha területének egy részét akárcsak időlegesen is, de átengedné a szomszédjának.
Ráadásul Románia elvben nem mondott le a Moldovával való egyesülésről, és Bukarest aligha törődne bele reménybeli keleti tartományának ukrán megszállásába. A történelmi emlékekből az sem mosódott ki teljesen, hogy a második világháborúban a románok nemcsak a mai Moldovát, de vele együtt Odesszát is elfoglalták és Nagy-Románia részének tartották. Moldova területének és jelenlegi helyzetének bármilyen megbolygatása Bukarest szemében ismét aktuálissá tenné a Moldovával való egyesülést, amely a román belpolitika örök témája. Olyan elképzelések is vannak, hogy a 2024-es elnökválasztáson a jelenlegi moldáv elnököt, a Romániában is népszerű Maia Sandut válasszák meg román államfőnek, ami a két ország egyesülésének szimbóluma lenne. Az egyesülés sok más hatása mellett Nagy-Románia lényegében körbezárná Ukrajna déli területét.
Ha az orosz és ukrán külpolitikának még maradt közös vonása, az kétségtelenül a román–moldáv egyesülés elutasítása.
A háború eleji orosz elképzeléseknek feltehetően része volt a Fekete-tenger ukrán partvidékének elfoglalása, Odessza megszállása és a transznisztriai határ elérése. Ezt keresztülhúzta az ukrán ellenállás, és a dolgok mai állása szerint már irreális cél lenne az orosz hadsereg számára. De ha az ukránok valóban elfoglalnák és szétvernék a kis orosz államocskát, akkor Moszkvának presztízsokokból valamit cselekednie kellene. A szakadár terület keskeny kiterjedése (helyenként 5-10 kilométer széles az Ukrajna és Moldova közti sáv) miatt nehéz elképzelni olyan harci cselekményt, amely ne csapna át Moldova területére. Ami szinte automatikus ösztönzést jelentene Romániának a „testvérnemzet” megmentésére.
Amikor néhány hete orosz rakéták a moldovai légtéren keresztül érték el Ukrajna területét (amit Zelenszkij elnök megint a NATO elleni kihívásnak minősített), az amerikai külügyminisztérium villámgyorsan közölte, hogy az esettel „nem fenyegette közvetlen veszély Moldovát és Romániát”. Sőt, Zelenszkij ismételt állítását megcáfolva azt is tagadták, hogy a rakéták átrepültek román területek felett. Okos szövetségesként a románok is gyorsan közölték, hogy a légterüket valóban nem sértették meg az orosz rakéták. Valószínűleg sohasem tudjuk meg, hogy mi az igazság. Annyi bizonyos, hogy
a lengyel területre lehullott orosz/ukrán rakétaroncsok után Washington ismét leverte azt az ukrán kísérletet, hogy a NATO-t közvetlenül belerángassák a háborúba.
Az Egyesült Államok ebben a konfliktusban óvatosabban játszik, mint ahogy azt forrófejű hívei és esküdt ellenségei gondolják.
Ha a józan észből maradt valami a játékosokban, akkor a moldovai status quót nem bolygatják meg, mert a kis elnyerhető haszon súlyos károkkal járhat. Nincs kizárva, hogy az említett amerikai közlemény nem annyira tényközlés, mint inkább iránymutatás volt az értőknek.
A szerző volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.”
Címlap fotó: Anya és gyermeke elmegy egy iroda mellett, amelynek falán Vlagyimir Putyin orosz elnök képe látható a moldovai Tiraszpolban 2008. október 1-jén. Fotó: Matthias Schumann / Getty Images
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
