„A fiatal nő egy közép-ukrajnai faluból költözött Kijevbe egyetemi tanulmányaira, nem sokkal azelőtt, hogy 2014-ben tömeges utcai tüntetések buktatták meg az oroszbarát elnököt, Viktor Janukovicsot. A politikai ébredés során újraértékelte családja történetét, Oroszország hosszú ukrajnai uralmát pedig igazságtalannak találta. Ráébredt, hogy a történelmet helytelenül tanították. A többi között ez késztette a fiatal pedagógust arra, hogy az elsők között jelentkezzen katonai önkéntesnek egy nappal azelőtt, hogy Oroszország lerohanta hazáját. Azóta se tért vissza a tanítványaihoz.
„Soha nem volt fegyver a kezemben, sőt még közelről sem láttam egyet sem” – emlékezett vissza önkéntességének első napjaira az osztályától megvált tanárnő. „Az első két hetet mintha ködben töltöttem volna. Állandó rémálom volt” – idézte a New York Times Julija Bondarenkót.
Egy fotós és egy riporter egy teljes éven át nyomon követte az amazon pedagógus katonai pályafutását.
Alig több mint egy éve a tanárnő napjait az óratervek, az osztályozás és hetedikes diákjai nyughatatlan hormonjainak csillapítása töltötte ki.
Tavaly, 2022 februárjának végén az ukrán határon gyülekező orosz csapatok fenyegették otthonát Kijevben. A harmincéves nő habozás nélkül önkéntesnek jelentkezett már február 23-án, egy nappal azelőtt, hogy a megszállók behatoltak volna Ukrajna területére. Előtte hetekig figyelte a baljós híreket, majd ezek nyomán döntött úgy, hogy beáll a védők soraiba.
Julija Bondarenko semmilyen katonai tapasztalattal nem rendelkezett, és gyakorlatilag az életét kockáztatta, amikor Ukrajna védekezési esélyei kilátástalannak tűntek.
Egy nappal jelentkezése után kezdődött a második világháború óta a legnagyobb szárazföldi összecsapás Európában. Miközben robbanások rengették meg Kijevet, a pedagógus metróra szállt, hogy szolgálatra jelentkezzen. Nem volt biztos abban, hogy a toborzóiroda megfelelő iratok és alkalmassági vizsga nélkül felveszi.
A tisztek azonban nem tettek fel kérdéseket. Kapott egy puskát 120 tölténnyel. Olyan egységbe osztották be, amit városi harcokra szántak abban az esetben, ha az orosz sereg betör az ukrán fővárosba. Egyike volt az önkéntesek tömegének, akik a kétszázhatvanezres ukrán haderő létszámát a mai egymillióra duzzasztották fel. És egyike volt azon ukránok millióinak, akiknek az életét a háború mindörökre megváltoztatta.
Az első napokban intenzív stressznek volt kitéve. A tüzérség hangjához nem volt hozzászokva. Minden egyes robbanás után arra számított, hogy találat éri.
Azt hitte, meg fog halni.
Lépésről lépésre ismerkedett a katonaélettel. Önkéntes társai mutatták meg neki, hogyan kell tárazni, célozni és elsütni a Kalasnyikovot. A lövészárok-harcot és más taktikákat gyakoroltak.
Nem minden újonc igényelt kiképzést. A Moszkva által támogatott kelet-ukrajnai szakadárok elleni nyolcéves harcok folyamán az ukrán katonák egy egész nemzedékét – mintegy félmillió embert – a síkvidéki összecsapásokra, a háborúban ma uralkodó harcmodorra tanították. Sok veterán tért vissza az aktív szolgálatba az orosz invázió után.
Veled mennék a csatába
A Kijevért vívott többhetes harc alatt Bondarenko – százötven másik önkéntessel, jobbára férfiakkal – egy bevásárlóközpontban élt, és váltott műszakokban szolgált az ellenőrzőpontokon. Két másik nővel egy fürdőszobában öltözött át, távol a férfiaktól.
Éjszakánként néha olyan dermesztően hideg volt, hogy csapattársnőjét átölelve aludt. Hálózsákokat kerítettek, szőnyegekkel takaróztak, mire egysége végül eljutott egy laktanyába.
Miután Ukrajna visszaverte az orosz erőket Kijev környékéről, a harcok keletre tolódtak. A tanárnőnek felajánlották, hogy távozhat, irodai munkát vállalhat vagy szakácsként dolgozhat az alakulatban.
Félelmeit legyőzve úgy döntött, hogy a gyalogságnál marad, a laktanyában, és kiképzi magát az elkövetkező hadjáratokra.
A többi, kellő tapasztalat nélküli újonchoz hasonlóan Bondarenko feladat közben leste el, hogyan kell megtalálni az aknákat kioldó drótokat és elkerülni a robbanócsapdákat, hogyan kell fedezékbe bújni a golyózápor elől, és hogyan kell elsősegélyt nyújtani a harctéren.
Saját képességei kezdetben aggasztották. Korábban a könyveket bújta, félénk volt, soha nem érdekelte a katonaság, és semmit sem tudott a fegyverekről vagy a háborúkról. Az őrjáratokon és a lőtéren, az eszközök kezelése és a taktika elsajátítása során azonban egyre nőtt az önbizalma.
„Megnyugtató volt, amikor a srácok azt mondták: »veled mennék a csatába«” – mondta.
A dandárja egy Kijevtől délre fekvő faluban állomásozott, ahol a katonák megbarátkoztak a helyiekkel. Gyakran jártak egy boltba falatozni, Bondarenko pedig megismerkedett egy ottani matematikatanárral. A tavasz végén el kellett búcsúzniuk egymástól. A tanárnő csapata az északkeleti Harkiv régió, a front felé vette az irányt. Egész nyáron szinte folyamatosan ágyúzták őket. A tanárnő a logisztikában és az ellátásban segített.
A történelmet helytelenül tanították
Azt mondta: a hazaszeretet és az ukránok moszkvai elnyomásának történelme ösztönözte arra, hogy bevonuljon.
Egy közép-ukrajnai faluból költözött Kijevbe egyetemi tanulmányaira. Nem sokkal azelőtt érkezett, hogy 2014-ben tömeges utcai tüntetések buktatták meg az oroszbarát elnököt, Viktor Janukovicsot. Az ezt követő politikai ébredés során újraértékelte családja történetét, Oroszország hosszú ukrajnai uralmát pedig igazságtalannak találta.
A szovjet időkben egy vízerőmű gátjának építése elárasztotta faluját, Hudjakit. A hatóságok az ujjukat sem mozdították a lakosság áttelepítése érdekében. A helybeliek magukra hagyatva mentették a menthetőt, és egy új, magasabb helyen építették újjá falujukat.
„Amikor idősebb lettem, ráébredtem, hogy a történelmet helytelenül tanították az iskolában” – mondta Julija Bondarenko.
Miután az újonc önkéntesek duzzasztották fel az ukrán sereg sorait, Ukrajna nyugati adományokból kapott fegyvereket. Őszre annyira megerősödött, hogy ellentámadásba lendült, és az erőviszonyokról szóló európai elképzeléseket felrúgva két sikeres offenzívában – Harkiv és Herszon térségében – legyőzte az orosz katonákat a csatatéren.
A karácsonyi és újévi ünnepek táján Bondarenko eltávot kapott. Hazatért Kijevbe, ahol a háború előtti apró örömöknek hódolhatott: új könyveket vásárolt, a barátaival kávézott, és találkozott nővérével meg négy éves unokahúgával.
A szabadsága alatt látogatta meg 67 éves édesanyját, Hanna Bondarenkót a közép-ukrajnai faluban, ahol ukránul beszélve nőtt fel, miközben a kijevi kávézókban oroszul beszélt. Az Oroszországgal szembeni haragja az elmúlt nyolc év során egyre inkább elhatalmasodott rajta, és nyilvánosan már régóta kizárólag ukránul szólal meg.
Az orosz invázió kezdete után édesanyja megkönnyebbülten gondolt arra, hogy a lányát megkíméli a behívó. „Örültem, hogy nincs fiam, mert nem kellett aggódnom, hogy háborúba megy” – mondta, miközben fel sem merült benne, hogy lánya önkéntesnek jelentkezik.
Bondarenko a bevetések idején megpróbálta palástolni érzéseit. Bűntudatot érez, amiért anyja félti. Ugyanakkor hiányzik a tanítás, és hiányoznak a barátja. Otthon egy dobozban őrzi volt tanítványai leveleit.
„Amikor távol vagyok, vagy a terepen, érzelmileg bezárkózom” – vallotta be.
Hátizsákjában tanári életének emlékeit, könyveket cipel. Köztük olyan mesékkel, amelyekkel néha katonatársait vidítja fel.
Sok önkéntessel találkozott az eltelt egy év alatt. És sokakat közülük Kelet-Ukrajnában vetettek be, ahol dúlnak a harcok. A tanárnő néhány ismerőse elesett a fronton.
Julija Bondarenko még soha nem sütötte el a fegyverét harcban, de ha szakaszát a frontra küldik, készen áll rá.
„Most már gyalogsági katona vagyok” – mondta a tanárnő.
A férfiak szolgálata kötelező, a nők önkéntesek
Ukrajna egy hagyományos társadalom, ahol a legkevésbé várná el az ember, hogy egy nagymama is egyenruhát öltsön magára.
Marija Sztalinszka, a könyvelő, csak biológiailag az, korát tekintve azonban még fiatal, alig 41 éves. Egy éve azonban megszületett unokája, ő pedig nem sokkal később bevonult, miután Oroszország tavaly februárban megszállta az országát
„Meg kell védenünk a gyermekeinket” – magyarázta. „Ha nem mi, akkor ki?”
A gyermekei egy emléklapocskával tisztelegtek bátorsága előtt.
A férfiak számára – háború idején – kötelező a katonai szolgálat. A nők önkéntesnek jelentkezhetnek. Az invázió után jelenleg közel hatvanezer nő szolgál az ukrán fegyveres erőknél, nem ritkán harci feladatokat is ellátva.
„Nem fogok egy irodában ücsörögni” – méltatlankodott a 45 éves Lilija Fedorenko, aki az invázió reggelén nyomban jelentkezett, és felderítésre, harcra egyaránt készen áll.
„Jó lövész vagyok” – tette hozzá.
Az ukrán nők elszántsága, hogy harcoljanak az oroszok ellen, kémkedjenek utánuk az ellenséges vonalak mögül, vagy pénzt gyűjtsenek a csapatoknak, tükrözi az ukránok – nők és férfiak – rendíthetetlen elszántságát, hogy áldozatot hozzanak a hazájukért.
Az ukrán kormány szerint eddig 151 egyenruhás nő halt meg vagy tűnt el.
Az ukrán sereg nem készült fel a nők bevonulására
A női katonák rohamos és tömeges bevonulására az ukrán hadsereg nem volt felkészülve. Szabványos egyenruhát nem varrtak számukra, így a férfiak méretére szabott, rosszul illeszkedő uniformist viselik. Tiltakoztak is, hogy csípőben, mellben szűk-bő a hacuka.
Az egyik első női önkéntesek egyike, Anasztaszija Kolesznik, a 25 éves marketingszakember a családtagjainak panaszolta el a megfelelő ruházat nélkülözését. Ők találtak neki, sőt barátainak is alkalmasabb viseletet.
Miután más nők is kértek kényelmesebb egyenruhát, családi erőfeszítéssel létrejött a Zemljacski civil szervezet, amely adományok özönéből egyenruhát, páncélt, termo alsóneműt és egyéb felszerelést szerez be a női katonáknak. A szervezet kijevi raktára ingyen látja el a hölgykatonákat.
A nők iránti hozzáállás parancsnokfüggő. „Nő vagy, gyereket kell szülnöd, menj haza” – ilyen történeteket is hallott Anasztaszija Bliscsik, akit kezdetben szintén elutasítottak, amikor önkéntesnek jelentkezett. A várólista helyett talált egy parancsnokot, aki azt mondta: hasznát venné.
A 26 éves nő most egyenruhát visel, és a többi között a frontról tudósít.
A nők az ellenséges vonalak mögötti kémekként is hatékonyak voltak. Mobiljaikkal jelentették az orosz csapatok helyzetét és mozgását.
„Nagyon vártam a terület felszabadítását” – ezzel magyarázta a 33 éves Albina Sztrelec, miért kémkedett az orosz erők után, és miért továbbította információit az ukránoknak. Lebukott, letartóztatták. Az oroszok augusztusban tizenhat napig fogva tartották. Más foglyokat megkínoztak, megerőszakoltak és megöltek – emlékezett vissza. Ő nyíltan közölte vallatójával, egy csecsennek, hogy az ukránokat támogatja a háborúban, amivel kivívta a férfi vonakodó tiszteletét.
„Tökösebb vagy, mint a legtöbb férfi” – Sztrelec szerint így reagált az ellenséges katona, de azt mondja: fizikailag nem bántalmazták.
Tisztázatlan kérdés, hogy a nők háborús helytállása egyenlőbb társadalmat hoz-e létre a háború után. Vajon az ukrán férfiak hajlamosabbak lesznek-e egyenrangúként kezelni a feleségeiket?
„Ez meg fogja változtatni a nők szerepét a társadalomban” – állítja Alla Kuznyecova, aki Izjum megszállása alatt kémkedett az oroszok után. Túlélte az orosz kihallgatók brutális kínzásait és nemi erőszakot.
Az ukrán feminizmus
Ukrán nők tízezrei fogtak fegyvert az orosz invázió által kirobbantott háborúban – emlékeztetett a Conversation még a kitörésekor tudósításokra hivatkozva, miszerint a nők az ukrán erők 15-17 százalékát teszik ki.
Az ukrán nők történelmileg olyan függetlenséget élveznek, amely a világ más részeire nem jellemző.
Egyik oka az ország földrajzi elhelyezkedése. A mérsékelt éghajlat és a termékeny föld együttesen tette lehetővé a szorgalmasok függetlenségét. Az apáknak nem kellett lányaikat földért elcserélniük, és jobbágyként sem adósodtak el. Az özvegyasszony egyedül maradhatott, és a kertje megművelésével, az állatok gondozásával boldogulhatott. Az ukrán folklór visszatérő szereplője az egyedülálló nő, gyakran özvegy, aki férfi nélkül is képes megélni és boldogulni.
Az ukrán nők valós élete persze nem tündérmese. Tapasztalataik nem feltétlenül illeszkednek ebbe a narratívába. Viszont olyan feminista kultúra alakult ki, amelyben a nőknek beleszólása van a házasságba, amelyről nem az apjuk döntött.
Ez a közeg formálta az ukrán kultúrát, és a nők iránti hozzáállást.
Az orosz invázió kezdete óta sokszor tűnnek fel ukrán nők, akik orosz katonákkal néznek farkasszemet. Az egyik nő szotyit kínált az oroszoknak: „Legalább ezeket a magokat vágjátok zsebre, hogy napraforgó nőjön, amikor ti itt sorra meghaltok”.
Egy másik nő egy állig felfegyverzett, a tank tetején gubbasztó orosz katonát fenyegetett meg: „Nem tudod, hol vagy? Konotopban vagy. Itt minden második nő boszorkány. Holnaptól kezdve többé nem lesz erekciód”.
Azok az ukrán nők, akik nem a felvágott nyelvükkel szálltak szembe az orosz katonákkal, önként jelentkeztek bevetésre. A gyakorlat a Méltóság forradalmára vezethető vissza, amikor az önkéntesek 2014-ben egy tényleges „második államot” hoztak létre, miután a hivatalos a korrupció és az orosz klientúra miatt megbénult. A nők akkor ételt, ruhát és üzemanyagot szállítottak azoknak a férfiaknak, akik a Majdant: a kijevi Függetlenség terét védték, amely a rohamrendőrök és a Viktor Janukovics akkori elnök kormánya által alkalmazott oroszbarát zsoldosok elleni, hónapokig tartó tüntetések színtere volt. Az önkéntesek látták el gyógyszerekkel a kórházakat és a mentőautókat; gyorsreagálású védelmi csapatokat állítottak össze, hogy megvédjék azokat a helyszíneket, ahol támadás fenyegetett; a nők álcahálókat szőttek, és elrejtették a sebesülteket üldözőik elől.
Tavaly ugyanilyen ukrán nők ezrei jelentkeztek önkéntesnek, és persze vicc is született róluk: „Ha azt mondják az ukrán önkénteseknek, hogy szükség van egy nukleáris robbanófejre, akkor körülbelül két óra alatt összeállít egyet, és eljuttatja a megadott címre. Teával és sütivel együtt”.
A szólás szerint minden sikeres férfi mögött egy nő áll. Az ukrán háború tanulsága, hogy az ukrán sereg sikerei mögött egy seregnyi ukrán nő áll.”
Címlap fotó: A Marija Sztalinszka gyermekei által adományozott emléklapocska Forrás: Twitter/LittleBig Fred© Technológia: Euronews
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
