Nagy István 
Ugye milyen furcsa? Egy sor a 16 tonna fekete szénből, Cipő dalából. Egy kedves megszólítás, és egy félmondat az Internacionáléból. Szerelem és politika. Jelen és múlt. Szeretet és küzdelem. Ilyen volt Cipő. Sokszínű, ellentmondásos, megnyugtató és lángoló. Ő volt Bódi László a költő, a zeneszerző, a politizáló ember.
Tíz éve hagyott itt bennünket. Kiszámíthatóan, de mégis váratlanul, szinte hihetetlenül. Megsirattuk, de ő még életében vigasztalt bennünket: „elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat.”
Barátunk és barátom volt. Eljött a Munkáspárt vezetésének ülésére, ő, a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legmeghatározóbb együttesének, a Republicnak a sztárénekese! Ugye, mennyire hihetetlennek tűnik ez ma?
Eljött, és elmondta: sok mindenkivel beszélt azok közül, akik baloldalinak, szocialistának, a dolgozói érdek képviselőjének vallják magukat. Elment a szocialistákhoz is, együtt virrasztott velük a parlament előtti sátorban. Nem tagadta, megfogta Gyurcsány személyisége, de nem győzte meg. A művész, az érzékenylelkű ember megérezte a hangzatos szavak hamisságát.
A Munkáspárt tagja akarok lenni, mondta. Megértettük, hogy őszintén hitt a mi igazságunkban, bízott a tisztességünkben.
Haláláig a külvilág nem tudott arról, hogy mi vagyunk politikai családja. Hallgattunk róla, így volt jobb, védtük őt. Családjának meghagyta: ha elmegy, Thürmer Gyula beszéljen a sírjánál!
„Itt vagyok, mert hívtál” – mondtam a ravatalnál a liberális művészvilág megrökönyödésére. Nem tudták hova tenni. A Munkáspárt nyílt vállalása már nem egy különc zseni allűrje volt, hanem nyilvános hitvallás a szocialista eszme, a szocializmus mellett. Nem tudták megbocsájtani neki, az én búcsúztatómat pedig kiírták a visszaemlékezésekből, mintha nem is lett volna. Pedig nagyon is volt!
„Barátságunk oázis volt egy becstelen és embertelen világban” – mondtam a temetőben. Büszke voltam, hogy kitüntetett a barátságával. Nem volt könnyű a gondolatait követni. Eleinte vitatkoztam vele, hogy miért vesz komolyan átlátszó kijelentéséket, amelyekkel tele volt a magyar közélet. Igyekeztem óvni az előrelátható csalódásoktól. Nem mindig sikerült.
Hívott, amikor úgy érezte, mondanivalója van számomra. Hívott, amikor szüksége volt a mi szavunkra, politikai családja biztatására. Nem mondtunk nagy szavakat. Értettük egymást, becsültük egymást. Talán éppen ez a barátság.
Hitt bennünk. Kértem, írjon nekünk egy indulót! Egy dalt, vagy legalább egy sort! Még nem jött el az ideje, mondta, az még nem a ti időtök. Nem felejtem el szavait: a Marseillaise-t nem a forradalom előtt írták, hanem amikor már javában folyt a forradalom, amikor szükség volt rá. De eljön a ti időtök is, holnap, holnapután, de eljön.
A Szovjetunióról gyakran beszélt. Ott nőtt fel, tisztelte, becsülte az országot. Béke volt, évtizedeken át senki sem mert kezet emelni ránk, és ezt nekik köszönhetjük, mondta gyakran.
Kárpátalján testvérként élt egymás mellett az ukrán, az orosz, a magyar. Akkor sem volt minden fenékig tejföl, de rendesen éltünk.
A nyugat felelőssége, hogy szétverték a Szovjetuniót. De hát ez a nyugat, mondta. De az, amit a mieink, a mi politikusaink műveltek, az bűn, az becstelenség. A nép bízott bennük, és elárulták a népet.
Ma már tudjuk, milyen a Szovjetunió nélküli világ. Tudjuk, a saját bőrünkön érezzük, hogy milyen az, ha Amerika egyedül akar dirigálni. Tudjuk, hogy hova vezet az, ha nincs, aki ellensúlyozza a háborús héjákat. Tudjuk, hogy mi lett a sorsuk a kárpátaljai magyaroknak, akik közül Cipő is elindult. Tudjuk, sajnos, tudjuk.
Tíz éve nincs közöttünk Cipő. De mi lenne, ha itt lenne? El tudná viselni, hogy Kijevből eltakarítják Nyikolaj Vatutyin szobrát, sőt sírját is? A szovjet tábornokét, aki a fasiszták alól felszabadította Kijevet? Tűrné szó nélkül, hogy Ukrajnában üldözik a kommunistákat? Elviselné beteg szíve, hogy Ukrajnában lábbal tiporják a magyarokat? Nem robbanna fel a dühtől, hogy Magyarországon nincs békemozgalom és milliók bújnak a napi gondok mögé, hogy ne kelljen szembesülni a világháború fenyegető realitásával?
Arany évekig fájlalta Petőfi halálát, visszavágyta a költőt. De megértette, hogy a szabadságharc leverése utáni világban Petőfi nem találná helyét. „De jól van így. Ő nem közénk való – S ez, ami fáj, ez a vigasztaló” – írta.
Cipő tíz év múltán is itt van közöttünk. Dalaival, verssorok közé bujtatott politikai üzeneteivel, emberségével, kedves mosolyával biztat bennünket. És hiszünk neki: „Kedvesem, jöjj velem, Ez a harc lesz a végső”
About the Author
Kós Zoltán 
