„Daniel W. Drezner amerikai politológus, a Tufts Egyetem Jogi és Diplomáciai Karának nemzetközi politika professzora. A nemzetközi kapcsolatokról és a nemzetközi politikai gazdaságtanról szóló ösztöndíjáról és kommentárjáról ismert. A szakértő a Politicón írt véleménycikket arról, hogy az újonnan alakuló Kína–Oroszország–Irán-szövetség arra kényszeríti az Egyesült Államokat, hogy nem éppen vonzónak tűnő lehetőségek közül válasszon.
Moszkva az elmúlt évben sok vitriolt intézett a Nyugat felé. E retorika hangereje néha elnyom egy kellemetlen tényt Moszkva külpolitikai átrendeződéséről, amely a Nyugattól távolodik, és olyan szövetségesek felé irányul, mint Kína és Irán: az orosz elit nem igazán van elragadtatva új partnereiktől – állítja Daniel W. Drezner amerikai politológus a Politicón írt véleménycikkében.
Az orosz akadémikusokkal folytatott beszélgetéseikor sokan panaszkodtak neki például a kínai támogatás csekély minősége miatt, ami szerinte jól mutatja a keleti szomszéddal szembeni, még Sztálin és Mao idejéből származó, régóta fennálló orosz önhittséget. Az Irán felé irányuló orosz lenézés még nagyobb.
Amint arra rávilágít, ezek az érzések kölcsönösek, a kínai diplomaták jelentős elkeseredésüknek adtak hangot Oroszország ukrajnai fellépése miatt. Számukra az invázió felborított egy olyan stratégiai helyzetet, amely szerintük Kína számára kedvező volt. Az egyszerű kínai emberek még mindig neheztelnek Oroszországra.
Mi motiválja a szövetségeseket?
A fennálló sérelmek ellenére azonban az elmúlt év mindezen országoknak fontos leckét adott: bármennyire is problémáik vannak egymással, sokkal nagyobb problémáik vannak az Egyesült Államokkal.
Az elmúlt évben, miközben az Egyesült Államok kiterjedt szankciókat vezetett be Oroszországgal szemben, Kínával szemben is rendkívül ellenségesen lépett fel. Az ezt az érzést kifejező politikák a szigorú exportellenőrzéstől kezdve a Tajvan nyilvános támogatásán át a TikTok lehetséges betiltásáig terjednek. Ugyanakkor a Biden-kormányzat lényegében folytatta a status quo politikát Iránnal szemben. Az iráni nukleáris megállapodás felélesztésére tett erőfeszítések kudarcot vallottak.
Így mindhárom ország különböző mértékű, az Egyesült Államok által vezetett szankciórendszerek hatálya alatt marad – és nem meglepő módon egyre szorosabban kezdenek együttműködni. Irán a végső szakaszában van annak, hogy teljes jogú tagságot szerezzen a Sanghaji Együttműködési Szervezetben, a Kína és Oroszország által vezetett biztonsági fórumban.
Kína segített közvetíteni az Irán és Szaúd-Arábia közötti szövetséget. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár „egyre inkább aggódik” amiatt, hogy Kína fegyvereket szállíthat Oroszországnak Ukrajna megsegítésére. Irán és Oroszország kapcsolata az ukrajnai háborúban gombamód szaporodott, John Kirby, a Nemzetbiztonsági Tanács szóvivője „teljes körű védelmi partnerségnek” nevezte.
A helyzet az Egyesült Államok szemszögéből
Drezner úgy látja, az Egyesült Államoknak mindhárom országgal szembeni ellenállásához megalapozott okai vannak. Kína egyenrangú versenytárs, amely Hszi Csin-ping kormányzása alatt egyre autokratikusabb és harciasabb módon viselkedett. Irán rezsimje továbbra is vadul illiberális, és olyan politikát folytat, amely veszélyezteti az Egyesült Államok közel-keleti szövetségeseit. Oroszország ukrajnai tettei önmagukért beszélnek.
Mégis, ha olyan tényezőket teszünk hozzá, mint Észak-Korea, amely állítólag fegyvereket ad el Oroszországnak, néha úgy tűnik, mintha az
Egyesült Államok inspirálta volna a saját, kevésbé komikus „Végzet Légióját”.
Ez a kialakulóban lévő szövetség előszeretettel táplálja, hogy az összes amerikai ellenfelet egy kalap alá vegyék. A hidegháború fénykorában sok amerikai politikus feltételezte, hogy a kommunista blokk egységes.
2002 januárjában George W. Bush az unió helyzetéről szóló beszédében Iránt, Irakot és Észak-Koreát nevezte meg ellenségként, és arra figyelmeztetett, hogy „az ilyen államok és terrorista szövetségeseik a gonosz tengelyét alkotják, amely felfegyverkezve fenyegeti a világ békéjét”. Bár egyik ország sem volt az erény mintaképe, de nem is működtek együtt sem egymással, sem az Al-Kaidával.
Egy évtizeddel később, a 2012-es elnökválasztás idején Mitt Romney külpolitikája a tekintélyelvűség kialakulóban lévő tengelyére figyelmeztetett. Romney figyelmeztetését akkoriban elutasították, de az elmúlt egy évben a politikai spektrum minden szegmenséből érkező megfigyelők teljes szívvel elfogadták a gondolatot. Az a homályos nyugtalanság, amelyet az amerikai megfigyelők éreznek amiatt, hogy a globális dél nagy része nem támogatja Oroszország szankcionálását, táplálja ezt a félelmet, hogy a világ nagy része egyesül az Egyesült Államok ellen.
Mi lehet a szövetségesek érdeke?
A jelenlegi helyzetben nehéz tagadni, hogy Oroszország, Kína, Irán, Észak-Korea és mások olyan lépéseket tesznek, amelyek ellentétesek az amerikai érdekekkel. Nem nyilvánvaló azonban, hogy az ezen országok közötti együttműködés több mint taktikai jellegű.
Irán és Észak-Korea számára minden olyan lehetőség, amely az Egyesült Államok kezére játszik, és kitörhet jelenlegi gazdasági elszigeteltségéből, üdvözlendő lépés. Hasonlóképpen, Oroszország kétségbeesetten várja a segítséget mindenhonnan, hogy leküzdhesse a szankciók és a háború által az orosz gazdaságra rótt áldozatokat. Az összes történelmi sérelem és szorongás, amellyel Oroszország, Kína és Irán egymás iránt viseltetik, nem tűnt el varázsütésre, egyszerűen csak az amerikai nyomással szembeni kollektív ellenállásukkal szublimálódtak.
Két módon reagálhat Amerika
Az Egyesült Államok kétféleképpen reagálhat erre a kialakuló koalícióra, egyik sem túl szimpatikus – jegyzi meg a politológus. Az egyik megközelítés az, hogy elfogadja a manicheista világnézetet, és a belátható jövőben továbbra is olyan politikát folytat, amely szemben áll ezzel az országcsoporttal.
Ha megvizsgáljuk a Végzet Légiójának minden egyes országát, az Egyesült Államoknak megalapozott oka van a szankciókra és a megfékezés más formáira. Irán nukleáris fegyverprogramot és ballisztikus rakétaprogramot folytat, és jelentős pénzeket fordított az Egyesült Államok közel-keleti szövetségeseinek destabilizálására.
Oroszország többször is megszállta szomszédjait, és felelős a második világháború óta a legnagyobb szárazföldi háború kirobbantásáért Európában. Ezen a kirívó tényen túlmenően Vlagyimir Putyin meglehetősen készséges volt arra, hogy a NATO-országokban a dezinformációs kampányoktól kezdve a disszidensek elleni merényletkísérletekig mindenféle balhét kövessen el. Kína farkasharcos diplomáciája külföldön és fokozott elnyomása otthon nem egyeztethető össze azzal, hogy felelős érdekelt fél legyen. Észak-Korea… nos, Észak-Korea.
Paradox helyzetben az Egyesült Államok
Miközben Amerika ellenfeleinek összevonása koncepcionálisan vonzónak tűnhet, bonyodalmakat is okoz. Először is, sokkal nehezebbé teszi a megfékezés koalícióinak létrehozását. India például támogathatja Kína megfékezését, de a történelmi kapcsolatok megnehezítik az Oroszországgal szembeni fellépést. Az Egyesült Államoknak nem sok választása lesz, mint hogy ad hoc koalíciókra támaszkodjon, amelyek nem teljesen szinkronizálódnak.
A nagyobb probléma az, hogy a manicheista világkép figyelmen kívül hagyja azt a számtalan módot, ahogyan az amerikai külpolitika akkor virágzott, amikor inkább megosztotta, mint egyesítette az egymással szemben álló koalíciókat. George Kennan elszigetelési doktrínájának egyik kulcseleme a kommunista blokkban lévő repedések kihasználása volt. Ez az 1950-es években a titói Jugoszláviával, az 1970-es években pedig Mao Kínájával fűzte szorosabbra a kapcsolatokat. Ezen országok egyike sem hasonlított a liberális demokráciához, de az Egyesült Államok közös ügyet talált velük, hogy a nagyobb fenyegetésre – a Szovjetunióra – összpontosíthasson.
Az amerikai döntéshozók számára paradoxon, hogy az Egyesült Államokkal szemben álló országok közül Kína egyszerre jelenti a legnagyobb fenyegetést, és egyben az az ország, amely a legérettebb lenne a pozitívabb kapcsolatfelvételre.
Kína az egyetlen olyan ország, amely bármilyen mércével mérve közel áll ahhoz, hogy az Egyesült Államok egyenrangú versenytársa legyen.
Kína ellenzése azon kevés külpolitikák egyike, amely valóban kétpárti támogatást élvez. Ugyanakkor Oroszországhoz vagy Észak-Koreához képest Kína a Végzet Légiójának a jelenlegi nemzetközi rendszerben a legnagyobb esélyekkel rendelkező tagja.
Az elsődleges ok, amiért Kína eddig csak korlátozottan támogatta Oroszországot, az az, hogy Peking sokkal nagyobb hasznot húz a világ többi részével folytatott kereskedelemből, mint Oroszországgal. A Putyin és Hszi közötti e heti csúcstalálkozó várhatóan ad némi támpontot arra vonatkozóan, hogy mennyire erősödik a partnerségük.
Mi lehet a megoldás?
Az amerikai politikai döntéshozók számára a kérdés a jövőben az lesz, hogy egy sor kellemetlen lehetőség közül kell-e választaniuk. Folytathatják az Amerika-ellenes koalíciót bábáskodó külpolitikát.
Kiemelten kezelhetik Kína megfékezését, és enyhíthetnek a megközelítésükön olyan országokkal szemben, amelyek közelebbi fenyegetést jelentenek az Egyesült Államokra, szövetségeseire és partnereire. Vagy dönthetnek úgy, hogy Kína az ördög, akit ők ismernek a legjobban, és megpróbálhatnak új egyensúlyt teremteni a kínai–amerikai kapcsolatokban.
A világ bizonytalan helyzetét tekintve a kínai–amerikai kapcsolat helyreállítása a legígéretesebb lehetőség. Az amerikai politika bizonytalan állapotát tekintve azonban sajnálatos módon ez az a lehetőség, amelyet mind Joe Biden elnök, mind republikánus ellenfelei a legkevésbé valószínű, hogy elfogadnak.”
Címlap fotó: Razvan Pasarica / EPA / MTI
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
