szerkeszto 
„Az Európai Bizottságot aggodalommal tölti el az a lehetőség, hogy az osztrák és a szlovák választásokon úgynevezett „oroszbarát” erők győznek. Az uniós ügyekben befolyásos – sőt, az ottani folyamatokat is befolyásoló – Politico ezen értesülését azóta senki sem cáfolta meg, és a nyugati média számos anyaga is erre az értékelésre jutott. Nemrég még meglepő lett volna egy ilyen hír, hiszen az Európai Bizottság hivatalosan az uniós szerződések őre, szó szerint „politikailag független végrehajtó szerve”. Tagjait az uniós tagállamok kormányai jelölik, ezért elvileg az EU alapelveit sérti, ha a bizottság nevében bárki véleményezi a testületet delegáló nemzetek politikusait és pártjait. De ne legyünk naivok,
ez az Európai Bizottság már régen túllépett az eredeti hatáskörén, politikai és ideológiai értelemben nem szolgálja, hanem vezetni akarja a tagállamokat.
Még ezen belül is új fejlemény azonban, ha a bizottság a tagállamok legális parlamenti pártjait pozitív vagy negatív értelemben minősíti, és legfőbb kritériumként az Oroszországhoz való viszonyt jelöli meg. Hajdan a parlamenti pártoknak saját karakterük volt, akadtak szocialista, liberális, kereszténydemokrata és zöld pártok, különböző és egymással versengő programokkal. Az emberek világnézeti és egyéb motivációk alapján választottak közülük, és a külpolitika ritkán számított prioritásnak a voksolásnál. Elég nagy baj lenne, ha az európai politikai mezőnyben immár az Ukrajnához és Oroszországhoz való viszony lenne az egyetlen, vagy legfőbb kérdés. A demokrácia kiüresedését, a szélsőséges pártok előtörését éppen az szolgálja, ha a választó úgy érzi, hogy mindegy, melyik demokratikus pártra szavaz, mindegyiktől ugyanazt kapja. Az orosz–ukrán háború nyilván fontos kérdés, de önpusztító döntés lenne a demokratikus viselkedés legfőbb mércéjévé tenni a háborúhoz való viszonyt.
Az „oroszbarát” jelző megbélyegzésnek amúgy is ostoba kifejezés. Nyelvi ellentéte az oroszgyűlölő lenne, amit Hitler és a nácik igen meggyőzően képviseltek. Politikailag pedig semmi értelme sincs. Nem hiszem, hogy van Magyarországon – vagy bárhol Európában – épeszű ember, aki azt akarná, hogy Oroszország foglalja el a teljes Ukrajnát, és Csapnál legyen Magyarország és Oroszország határa. Az úgynevezett „oroszbarátok” általában csak azt szeretnék, ha a két szomszédos nemzet megegyezne egymással, és Ukrajna semleges, békeszerető állammá válna olyan határokkal, amelyeket a nagyhatalmak garantálnak. A baloldali magyarok jelentős része is így van ezzel, a hírhedt plakáttal szemben a hazai baloldal egésze sem háborúpárti, legfeljebb egyes vezetői hajlamosak elhamarkodott nyilatkozatokra. A tanárok megfélemlítése, az infláció, az oktatás és az egészségügy válsága: ezekben a kérdésekben kell bátor ellenzékinek lenni.
Az Európai Unió azonban kétségtelenül soha nem látott erőszakossággal igyekszik minden más ügy fölé helyezni Ukrajna időben és pénzben korlátlan támogatását. Az adófizetők pénzén nagylelkű Európai Unió újabb 500 milliárd eurót költene az országra, 2027-ig gondosan eltervezve.
Senki sem sajnálna egy méltányos összeget a lerombolt ország újjáépítésére. De cinikus dolog újjáépítést emlegetni addig, amíg a Nyugat önti a pusztító fegyvereket Ukrajnába. Újjáépítésről csak a béke után érdemes beszélni,
mégpedig olyan béke után, amely garantálja, hogy hamarosan nem kezdődik újra az öldöklés és a pusztítás. Mariupol példája szomorú bizonyosság erre. Az ősi, görög alapítású várost már 2014-ben elfoglalták előbb az orosz szeparatisták, majd az ukrán Azov-brigád tagjai. Utána egy évig még pusztító harcok folytak a környékén. 2022-ben az oroszok csecsen segítséggel ismét elfoglalták, romokká lőve szinte mindent. A várost a helyben maradt lakosok azóta kezdik újjáépíteni, miközben lehet, hogy újra eléri a várost a front. Tartós és megegyezéses béke nélkül hányszor kell még elpusztulnia Mariupolnak és a többi hasonló városnak?
Ukrajna mindenek feletti prioritássá emelése máris súlyos károkat okoz az Európai Unió nemzetközi megbecsülésének. Az uniós politikusok olyan agresszivitással próbálnak beleavatkozni a globális Dél országainak szuverén külpolitika döntéseibe, amely teljes mértékben kontraproduktív, elsősorban Peking és részben Moszkva érdekeit szolgálja. Az unió külpolitikai főképviselőjét, Josep Borrellt sok udvarias elutasítás után a dél-koreai kormány nyilvánosan lehazudtolta, amikor valótlanságot adott vendéglátói szájába. Aligha véletlen, hogy a napokra tervezett pekingi útját már le is mondták a kínaiak, megkímélve Borrellt és az EU-t egy újabb kínos kalandtól.
Azt, hogy az unió 477 millió lakosának más problémái is vannak, mint Ukrajna, a franciáknak nagyon fájdalmasan kellett megélniük. Míg a nyugati média a Wagner-zsoldosok zendülésétől már Oroszország teljes összeomlását várta, egyik óráról a másikra lángba borultak a francia nagyvárosok. És sok millió franciaországi, belgiumi és más országokban élő arab fiatal gyűlölete az állam rendőrei, intézményei, egész kultúrája ellen hosszabb távon egy katonai zendülésnél jóval veszélyesebb fenyegetés. Szomorú paradoxon, hogy most éppen annak az Emmanuel Macronnak kell szembesülnie ezzel, aki az európai vezetők közül szinte egyedül még a szuverén Európa híve. Véletlenül, vagy sem, ezt a konteók terjesztőire bízom.
Aligha számítok arra, hogy az ukrán kormány kikéri és megfogadja a tanácsaimat. Mégis biztos vagyok benne, hogy sok mindent másképp kellene csinálniuk. Természetes, hogy addig folytatják a harcot, amíg ehhez nyugati fegyvereket és amerikai jóváhagyást kapnak. Ez a harcuk bátor és a folytatása nem rajtuk múlik. De helyesebb lenne területi követeléseiket a realitásokhoz, nagyjából a 2022. februári állapotokhoz igazítani.
Saját áldozati szerepüket gyengíti, ha egyre többször keverednek konfliktusba uniós és azon kívüli államokkal,
ha tiszteletlenül bánnak nagy nemzetek békepárti követeivel. Súlyos hiba Grúziát provokálniuk, azt a látszatot keltve, mintha Ukrajna valamiféle helytartóként felügyelné a térséget. A sok millió orosz ajkú menekültre gondolva nagyon káros megbüntetni helyben maradt, becsülettel dolgozó és tanító embereket csak azért, mert oroszul mernek beszélni. Az 1990-ben még ötvenkét milliónyi lakosságból ma körülbelül húszmillióan élnek a Kijev ellenőrizte területeken. Amennyiben ezen változtatni akarnak, akkor ehhez nem a Nyugat–ukrán nacionalizmus felturbózására, hanem befogadásra és etnikai toleranciára lenne szükség.
A térség geopolitikai mozgásait látva bölcsen tennék, ha csendben, de odafigyelnének Peking tanácsaira. Ezt láthatóan érzi Zelenszkij, jó lenne, ha komolyan is venné a kínai közvetítés lehetőségét.
A szerző volt európai parlamenti képviselő.”
Címlap fotó: Index.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
