Szétverné a baloldalt, majd a szélsőjobboldal szavazóit begyűjtve lépne porondra a kommunista német politikus
szerkeszto 
„Ahogy a magyar, úgy a német baloldalon is nagy hagyománya van a párton belüli hadakozásoknak. Politikusok átlépnek egyik pártból a másikba, melyek aztán szétszakadnak, vagy éppen összeolvadnak egy másikkal. Habár az elmúlt években őrizte stabilitását a német pártstruktúra, a feszültség már régóta gyűlt a baloldali Linke párt környékén. Az események az utóbbi hetekben annyira felgyorsultak, hogy 18 év után újra reális esély van egy pártszakadásra.
Frakció, vezető nélkül
Amira Mohamed Ali, a Linke társ-frakcióvezetője augusztus 6-án jelentette be, hogy nem indul újra posztjáért a szeptember eleji választáson. Döntését azzal indokolta, hogy nem tudja tovább képviselni a pártvezetés politikáját. Alinak korábban is voltak vitái Janine Wissler és Martin Schirdewan pártelnökökkel, azt viszont már nem tudta megbocsátani nekik, hogy a júniusi pártkongresszuson nyíltan elhatárolódtak a különutas politikát folytató korábbi frakcióvezetőtől, Sahra Wagenknechttől, akit mandátumának visszaadására is felszólítottak.
Másfél héttel később a másik frakcióvezető, Dietmar Bartsch is bejelentette, hogy nem indul újra posztjáért. A veterán politikus évtizedek óta tölt be vezető szerepet a német baloldalon, 2015 óta vezeti a Linke frakcióját. Bartsch azt mondta, nem volt könnyű a döntés, de azt már a 2021-es parlamenti választás előtt meghozta. Ezt aztán többször megkérdőjelezte, de kitartott mellette, néhány napja pedig véglegesítette is.
A sok választó szemében mai napig szalonképtelen, egy kommunista utódpárt utódpártjaként létrejött Linkének kevés olyan politikusa van, aki nem baloldali szavazókat is meg tud szólítani. Bartsch viszont ilyen, ezért a párt moderált szárnyából többen is megpróbálták rábeszélni, hogy maradjon. A Linke egyetlen tartományi miniszterelnöke, a Türingiát vezető Bodo Ramelow is tett egy próbát, azonban ő sem járt sikerrel.
Bartsch nem ápolt olyan rossz viszonyt a pártvezetéssel, mint Ali, távozásának hírére már csak emiatt is sokakban megszólalt a vészcsengő. Ha már a közvetítő szerepet betöltő politikus is feladja, akkor tényleg nagy lehet a baj.
Párt, frakció nélkül
Márpedig a párt helyzete eddig sem volt rózsás. A 2013 és 2017 közötti ciklusban még a legnagyobb ellenzéki frakció volt az övék, a 2021-es választáson azonban csak 4,9 százalékot értek el. A bejutási küszöb alá kerültek, és csak amiatt tudtak frakciót alakítani, mert három jelöltjük egyéni (direkt) mandátumot szerzett. Jelenleg 39 képviselőjük van a parlamentben, viszont ha hárman kilépnének a frakciójukból, megszűnne a képviselőcsoportjuk. Így pedig több százezer eurótól esne el a párt.
Ez a forgatókönyv pedig egyáltalán nem elképzelhetetlen, ugyanis a pártelnökök által fekete báránynak minősített Wagenknecht régóta lebegteti, hogy alapít egy új pártot. Habár még nem döntött a kérdésben, a frakcióban többen csak a hívására várnak. Bernd Riexinger, ex-pártelnök azt nyilatkozta, egyes képviselők bepakolt bőröndökkel várják, hogy belépjenek Wagenknecht új pártjába, melyre egy márciusi közvéleménykutatás alapján a megkérdezettek 25 százaléka szavazna.
Kommunista, szélsőjobb nélkül
Wagenknecht egyébként az NDK-ban született, és nem sokkal a szocialista rendszer összeomlása előtt lépett be az állampártba. A német újragyesítés után az utódpártban folytatta karrierjét. Az ortodox-kommunista párttagokat összefogó, az Alkotmányvédelmi Hivatal által szélsőséges baloldali csoportként nyilvántartott Kommunista Platformnak is elnökségi tagja volt 19 éven keresztül.
2004 és 2009 között EP-képviselő volt, majd a Bundestag tagja lett. Négy évig vezette a frakciót Bartsch-csal közösen, a 2017-es választáson pedig pártja miniszterelnök-jelöltje lett. A Linke 9,2 százalékos eredményével negyedik lett. Érdekesség, hogy férje a legutóbbi német pártszakadás főszereplője, Oskar Lafontaine, aki egyaránt volt a szociáldemokrata SPD és a Linke pártelnöke is.
Wagenknecht Németország egyik legtöbbet szereplő politikusa. Nézeteit aktívan terjeszti 660 ezer követővel rendelkező Youtube-csatornáján is, népszerűbb videóinak milliós nézettsége van. Rengetegen rajonganak érte, sokan viszont önjáró populistának tartják. Nézeteivel nemcsak a Linke szavazótáborában, hanem a szélsőjobboldalon is népszerű, miután több, AfD szavazók számára kedves témát karolt fel az évek során.
Szélsőjobb, vezető nélkül
Ellenezte Angela Merkel bevándorláspolitikáját, a pandémia idején a korlátozások és az oltási program egyik legnagyobb kritikusa volt, az orosz-ukrán háború kitörése óta pedig ő követeli leghangosabban a békét Németországban, miközben kitartóan bírálja a NATO-t és a nyugati szankciókat. Februárban még petíciót is indított a békéért Alice Schwarzer feminista publicistával közösen. A kezdeményezéshez már több mint 850 ezren csatlakoztak, többek között AfD-s politikusok is.
Petíciójuk szövegét akár a magyar kormány is írhatta volna. Érvelésük szerint Ukrajna csatákat nyerhet, a teljes győzelemre azonban nincs esélye. Azonnali béketárgyalásokat sürgetnek, miközben követelik a német kormánytól, hogy állítsa le a fegyverszállítmányokat. Mert a konfliktushoz szerintük nincs köze Németországnak, az nem a német emberek háborúja.
Wagenknecht identitáspolitikai kérdésekben nyílt küzdelmet folytat a német baloldal fősodrával. Szerinte a woke baloldal identitáspolitikája eltereli a figyelmet az emberek valódi problémáiról, vagyis a gazdasági rendszer igazságtalanságairól. A Linke vezetésével azután mérgesedett el igazán a viszonya, hogy 2021-ben kiadta fenti gondolatait összefogó, „Az öntörvényűek” címet viselő könyvét, mely hónapokig vezette az eladási listákat.
Az elmúlt hetekben a német politika leginkább az AfD előretörése miatt került be a nemzetközi hírekbe. Júniusban először nyert járási választást a szélsőjobboldali párt, a közvéleménykutatások pedig már stabilan a második legerősebb erőnek mérik. Ha Wagenknecht tényleg pártot alapít, előfordulhat, hogy pont ő fogja megtörni az AfD szárnyalását. A sors furcsa fintora lenne, ha ez nem a konzervatív CDU-nak vagy a liberális FDP-nek sikerülne, hanem pont egy régivágású kommunistának.”
Címlap fotó: 444.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
