„„Tudjuk, hogy a pokolra kerülünk, de a pokolban a legjobbak leszünk.” Ezzel a felütéssel nyit a Wagner zsoldoscsoport által készített, Legjobbak a pokolban című film. Nem vagyok a háborús filmek rajongója, de ez a produkció a maga műfajában kétségkívül látványos alkotás. Etikai okokból mégsem könnyű írni róla, hiszen végeredményben az erőszakot, a Háború istenét és annak zsoldosait népszerűsíti. De időközben a film két alkotója, Alekszej Nogin és Jevgenyij Prigozsin meghaltak, a Wagner-csoport jövője bizonytalan, és a média elképesztő mennyiségű valós és valótlan hírt közölt velük kapcsolatban. Így történelmi dokumentumként érdemes megnézni, hogyan látták és láttatták ők saját magukat a zendülésük és vezetőjük halála előtt. A film a legnagyobb videómegosztón ingyen, magyar és angol felirattal is elérhető, és már több millió nézője akadt.
A film humanista ember számára azért nézhető egyáltalán, mert nem dehumanizálja az ellenséget, nincsenek benne politikai lózungok és nem keni be érzelgős mázzal a háború kegyetlenségét.
A szöveg nem is oroszokról és ukránokról, hanem „fehérekről” és „sárgákról” szól, akik ilyen színű karszalaggal különböztetik meg magukat egymástól. (Sajnos a magyar felirat készítői a sárgák helyett mindig ukránokat írnak, ami éppen a történet semlegességén ront valamit.) A film valamennyi szerepét a Wagner zsoldosai játsszák, nem is rosszul, hiszen önmagukat kell alakítaniuk. A filmbeli harci események megrendezett jelenetek, de a helyszínek a lerombolt Mariupol épületei, és a fegyverek is eredetiek. A forgatás után ezek a katonák ugyanezekkel a fegyverekkel tovább mentek ölni és meghalni. Ehhez képest másodlagos erény, hogy legalább nem próbálják megideologizálni a háborút, Ukrajna megtámadását és például Mariupol lerombolását. „Magunkkal harcolunk”, mondja az ellenség harci érdemeit elismerve a wagneres parancsnok, de ez a mondat közvetve a két testvérnép háborújának az értelmetlenségére is rámutat.
A történet maga nagyon egyszerű, a „fehér” alakulatnak egy kilencemeletes épületet kell elfoglalnia a „sárgáktól” azért, hogy onnan egy repülésirányító pontos koordinátákkal segítse a hadsereg repülőit a támadás légi fedezésében. Közel két órán keresztül ezt az akciót látjuk, ráadásul a film pontosan olyan hosszú, mint a benne lejátszott akció. Idővonala egysíkú, helyszíne nyomasztóan romos és jellegtelen, a káromkodásokkal teletűzdelt párbeszéd egyszerű és tárgyszerű. De éppen ezért hat hitelesnek. Az ukrán front valóban így hullámzik, egy fontos épületért több napon át folynak a harcok, és pár száz méteres előrehaladás olykor hetekbe kerül. A hollywoodi vagy szovjet típusú háborús filmekkel szemben itt végső győzelem sincs, hiszen a film végén megtudjuk, hogy az egész háború szempontjából nem volt túl nagy jelentősége az épület elfoglalásának.
A produkció legnagyobb erénye a zsoldos mentalitás bemutatása. Ebben az alakulatban nincsenek katonai rangok és váll-lapok, tiszti és tábornoki kitüntetések. A zsoldosok saját szóhasználatuk szerint nem harcolnak, hanem „dolgoznak”, a harci célt „feladatnak” nevezik. A halottakat kétszázasnak, a sebesülteket egyszázasnak hívják. Van egy kétszázas és két egyszázas, jelentik tárgyilagosan. Jó esetben az egyszázas be is injekciózza magát addig, amíg orvosi kezeléshez jut, mert a felszerelésük láthatóan kiváló. A kódneveket, amelyeken szólítják egymást, nem az orosz hagyományokból kölcsönözték. Vivaldi, D’Artagan, Tudós, Schumacher és hasonlók. Cinikus és kegyetlen világ, pedig a valóságban ennél nyilván még kegyetlenebb dolgokat is elkövettek a wagneresek.
A háború borzalmát nem is annyira egy-egy „kétszázas”, mint inkább a helyszínek láttán érezzük át. A harc házról házra, lakásról lakásra folyik, megölt vagy elmenekült emberek egykori otthonaiban. Látjuk a kirobbantott fal mögött a kanapét, a könyvespolcot, a ketrecbe zárt csincsillát, de már nem otthont látunk, hanem egy harcálláspontot. Leesik egy ikon a falról, a katona keresztet vett és visszateszi a helyére, majd megy tovább ölni és rombolni. Mi pedig arra gondolunk, hogy ez a mi lakásunk, a szüleink vagy a gyerekeink otthona is lehetne. A hőstörténetként előadott háborús filmek sohasem tudják ilyen közel hozni a háborúk eredendő kegyetlenségét. Nem pacifizmus ez, egyszerűen azt mutatja be, hogy a háború az háború.
A film és maga a Wagner csoport története felvet egy régi, de napjainkban ismét aktuálissá vált kérdést arról, hogy szükség van-e általános hadkötelezettségre és sorozásra, vagy érdemesebb a háborúskodást erre vállalkozó profi katonákra bízni.
A francia forradalomig a háborúkat elsősorban zsoldos hadseregek vívták. A zsoldosok nemzetiségének semmi köze sem volt ahhoz, hogy kit szolgálnak, gyakran oldalt is cseréltek a jobb zsold reményében. A sorozásos hadseregek fénykora a két világháborúra esett, amikor a szolgálat megtagadása akár halálos ítéletet is hozhatott.
Napjainkban egyre több helyen állnak át a hivatásos hadseregekre, amelyekben elvben önként (valójában gyakran különféle egzisztenciális kényszerek miatt) jelentkező férfiak és nők szolgálnak. De továbbra is nagy különbség van az állami hadseregek és a zsoldos szervezetek között. Az állami hadseregek megőrizték a hagyományos rendfokozatokat, kiterjedt katonai bürokrácia irányítja őket, bevetésükről formálisan vagy valóban a parlamentek döntenek. Katonáik viselkedését békeidőben a civil társadalom normái szabályozzák, és elvben háború idején is kötelesek humánusan harcolni. (Ami persze szinte lehetetlen valódi fronthelyzetben.) A zsoldos hadseregben senki sem lesz alezredes azért, mert harminc éve egyenruhát hord, és csak azokra van szükség, akik képesek és tudnak az első vonalban harcolni. A zsoldos valóban „dolgozó” egy olyan cégben, amelyben mindenkitől csak profi munkát fogadnak el, cserébe viszont mentesül a civil társadalom normáitól. A Wagner sikere Afrikában, a Közel-Keleten és részben Bahmutnál a kegyetlenségének és a professzionalizmusuknak volt köszönhető, bár az ukrán hadsereggel szemben már közel sem volt olyan könnyű dolguk. Bukásukat mégis a vezetőjük elbizakodottsága okozta, aki azt felejtette el, hogy a legprofibb cégben is a tulajdonos a végső úr. És a Wagner tulajdonosa az orosz állam volt, ha jó ideig titkolták is.
Két dolgot még érdemes megjegyezni. A film közege nagyon másmilyen, mint amilyennek sokan az orosz világot elképzelik. Nemcsak profi, de amerikaias is. Másrészt a film végén jövünk rá, hogy egyetlen női szereplőt sem láttunk benne, még mellékszerepben sem. Ezzel azt sugallja, hogy a háború a férfiak játéka. Ez sem orosz sajátosság, hiszen a szovjet hadseregben a női katonáknak fontos szerepük volt. Egyelőre nehéz eldönteni, hogy az efféle zsoldos seregek a hadviselés múltját idézik fel, vagy az eljövendő háborúk fontos szereplőit jelentik majd.
A szerző volt európai parlamenti képviselő.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.”
Címlap fotó: Képernyőkép a Legjobbak a pokolban című filmből. Fotó: YouTube
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
