szerkeszto 
„A halálbüntetés eltörlése óta folyik a szakemberek között a vita, lehet-e életük végéig rács mögött tartani a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőit. A magyar szabályozás elment a falig: a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre elítéltek esetében csak negyven év után kötelező felülvizsgálni a további fogva tartásuk indokoltságát.
A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának tájékoztatása szerint jelenleg 77-en töltik tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés (tész) büntetésüket, közülük 73-an jogerős, négy személy pedig még nem jogerős ítélettel.
Ők a fekvő nyolcasok.
A börtönszlengben ugyanis a fekvő nyolcast, azaz a végtelen jelét az életfogytiglanosokra értik.
Űr a büntetőjog rendszerében
Hazánkban 33 éve, 1990 októberében törölte el a halálbüntetést az Alkotmánybíróság. Tóth Mihály jogászprofesszor szerint a döntéssel egy űr keletkezett, és így
a legelvetemültebb bűnözők cselekményeivel szemben vált, ha nem is eszköztelenné, de hatásos védelmet biztosító szankció nélkülivé a büntetőjogi rendszer.
Ezért is módosították az akkori Büntető törvénykönyvet, amelynek következtében az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltet csak akkor lehetett feltételes szabadságra bocsátani, ha a büntetéséből a bíróság által meghatározott időtartamot kitöltötte, és alaposan feltehető volt, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. Innentől kezdve a bíróságnak az ítéletben kellett rendelkeznie a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjáról. Ám az igazi szigorítást a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés bevezetése jelentette.
Kötelező kegyelmi eljárás, az vajon mi?
A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetést az első Orbán-kormány idején vezették be, a jogszabály 1999. március 1-jén lépett hatályba. A korábbinál jóval szigorúbb, 2013. július 1-jétől hatályos Büntető törvénykönyv 22 bűncselekményre engedi meg a legsúlyosabb büntetés kiszabását, és ebből 18-nál zárhatja ki a bíró a feltételes szabadlábra helyezést.
A szabályozás egészen 2015-ig tartotta magát, mígnem 2014. május 20-án az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) Magyar László elítélt ügyében a törvény módosítására szólította fel a kormányt. Az EJEB szerint ugyanis a büntetés szabályozása sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkében foglalt kínzás és embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmát.
A döntés nyomán a parlament 2014-ben a büntetés-végrehajtási kódex módosításával létrehozta a kötelező kegyelmi eljárás intézményét, ami azt jelenti, hogy ha
egy tészre ítélt büntetéséből már 40 évet letöltött, egy öttagú, büntetőbírókból álló bizottságnak (Kegyelmi Bizottságnak) felül kell vizsgálnia, indokolt-e a további fogva tartás.
A bizottság az iratok és az elítélt meghallgatása alapján, valamint az elítélt mentális állapotára vonatkozó szakvélemény beszerzését követően javaslatot tesz az igazságügyi miniszternek, aki az állásfoglalással egyező tartalommal kegyelmi kérelmet terjeszt a köztársasági elnökhöz. Az államfőt nem köti semmi, ha elutasítja a kegyelmet, akkor kétévente meg kell ismételni az eljárást. Tóth Mihály megfogalmazása szerint
az elítéltnek nem a szabadulásra, hanem büntetése felülvizsgálatára van joga.
A jogszabály ugyanakkor figyelemmel van az elítélt önrendelkezési jogára is. Ezért, ha a tészre ítélt személy nem akar szabadulni, nem kér a kegyelemből, úgy arra nem is kötelezhető.
A németeknél nincs tész
A halálbüntetés eltörlése óta a tész Európa-szerte a legsúlyosabb büntetésnek számít, amelyet kevés ország alkalmaz. A legtöbb európai államban határozatlan ideig tartó szabadságvesztést szabnak ki legsúlyosabb büntetésként, de a 25 év utáni legkorábbi feltételes szabadságra bocsátás már rendkívül hosszúnak számít. A nyugat-európai államok többsége tizenöt év körül határozza meg a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját.
Németországban a tészről szóló vita már évtizedekkel ezelőtt lezajlott. A karlsruhei székhelyű német Alkotmánybíróság tudniillik 1977-ben kelt határozatában kimondta, hogy ez a büntetés összeegyeztethetetlennek az alkotmánnyal. És nem csupán a büntetést semmisítették meg, azt is megállapították, hogy
az alkotmány alapján senkit sem lehet magától értetődően élete végéig börtönben tartani.
Az államnak az is kötelessége – tették hozzá a német alkotmánybírák –, hogy a rehabilitációra és a reszocializációra való képességük alapján vizsgálja meg minden egyes bűnelkövető sajátos körülményeit. Azóta a német Büntető törvénykönyv felhatalmazza a bíróságokat, hogy tizenöt év szabadságvesztés letöltése után meghatározott próbaidőre függesszék fel az életfogytiglani fegyházat, amikor azt a körülmények indokolttá teszik.
„Időben elhúzódó kivégzés”
A néhai kitűnő legfelsőbb bírósági büntetőbíró, Pálinkás György (1929–2004) mondta egyszer:
Az életfogytig tartó büntetés nem más, mint egy időben elhúzódó kivégzés, csak korántsem olyan humánus.
A büntetőbíró véleményét igazolta az Országos Kriminológiai Intézet empirikus vizsgálata is. A kutatók 149 életfogytiglanos, köztük kilenc tényleges életfogytiglanra ítélt rabot kérdeztek meg, és a válaszadók több mint kétharmada a halálbüntetést kevésbé elrettentőnek tartotta, mint a tényleges életfogytiglant.
A szakemberek szerint a ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztés – hasonlóan elődjéhez, a halálbüntetéshez – nem hat mérhetően a bűnözés alakulására, nem csökken általa a főben járó bűncselekmények száma.
Kerezsi Klára kriminológus is egyetért abban, hogy a halálbüntetés léte vagy nem léte nem befolyásolja az élet elleni bűncselekmények számának alakulását. A prevenció szempontjából valószínűleg épp ennyire közömbös az is, hogy van-e tényleges életfogytiglani büntetés egy országban vagy nincs. A büntetések időtartamán túl más tényezők sokkal meghatározóbbak szerinte, mint például a büntetés elkerülhetetlensége, amely a leghatásosabb visszatartó erő.
Miért nem állítható vissza a halálbüntetés?
A hazai közvélemény masszívan halálbüntetés-párti. A Závecz Research felmérése szerint a megkérdezettek 24 százaléka teljes mértékben támogatta, 52 százaléka bizonyos, élet elleni bűncselekmények esetén fogadta el a halálbüntetést, 21 százalék teljes mértékben elutasította, míg 3 százalék nem tudott vagy akart válaszolni.
Mindezek ellenére sem állítható vissza a legsúlyosabb büntetés, mert bevezetését hazánk által is elfogadott nemzetközi szerződések tiltják:
- Az Európai Emberi Jogi Egyezményhez fűzött 6. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. Cikke kimondja: „A halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni, sem kivégezni.” (Kihirdette az 1993. évi XXXI. törvény)
- A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányához fűzött Második Fakultatív Jegyzőkönyv 1. Cikke rögzíti: „A jelen Jegyzőkönyv részes államainak joghatósága alá tartozó személyeken nem szabad halálbüntetést végrehajtani.” (Kihirdette az 1995 évi II. törvény)
- Az Európai Unió tagjaként hazánkra is kötelező a 2000 decemberében elfogadott, az Európai Unió Alapvető Jogok Kartája 2. cikkének 2. pontja, amely leszögezi: „Senkit sem szabad halálra ítélni vagy kivégezni.”
Harmincöt éve hajtották végre Magyarországon az utolsó kivégzést
1945 után a népbíróságok 477 emberre szabtak ki halálos ítéletet, amiből 189-et végre is hajtottak. Kahler Frigyes jogtörténész szerint az 1956-os forradalommal összefüggésben 229 személyt végeztek ki. Ami a „békeidőket” illeti, 1923 és 1941 között 33, 1952 és 1956 között 80, 1962 és 1987 között 118 esetben ítéltek halálra polgári személyeket. A katonai bíróságok 1960 és 1988 között 66 esetben szabtak ki halálbüntetést. Az utolsót 1988. július 14-én hajtották végre. A 28 éves Vadász Ernőt előre kitervelten és nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntette, nagyobb értékre elkövetett lopás bűntette és okirattal való visszaélés vétsége miatt a Budapesti Fegyház és Börtön akasztóudvarán végezték ki.”
Címlap fotó: A szegedi Csillag Börtön. Fotó: Papajcsik Péter / Index
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
Nagy István