A tizennegyedik vértanú – gróf Batthyány Lajos utolsó éve
„Minden magyar diák kívülről fújja az 1848-49-es forradalom és szabadságharc fontosabb eseményeit, a sikeres napok, a hősies küzdelmek és a szomorú végjáték történetét. Utóbbi sorába tartozik az aradiak vértanúsága, akikre emlékezvén rendre előkerül a hősök végső levélváltása, és gyakran idézik utolsó szavaikat. A 174 évvel ezelőtt történt, október 6-i kivégzések kapcsán azonban mintha kissé homályba veszne a tizennegyedik hős, gróf Batthyány Lajos neve. Magyarország első miniszterelnökét embert próbáló kormányfői hónapokat és méltatlan ellenzéki vádaskodást követően fogták koncepciós perbe, majd végezték ki. Egy kalandos életút tragikus és kevéssé tárgyalt fejezetét, a gróf lemondását követő időszakot idézzük fel.
A forradalom előtt és miniszterelnökként
A mártír miniszterelnök előmenetele nem nevezhető simának, eleve elrendeltnek. Rövid életű édesapját alig ismerte. Miután szülei szétköltöztek, testvéreivel együtt édesanyjához került. Elsőszülöttként busás vagyon várta, a mohó embernek titulált Skerlecz Borbála azonban nemhogy anyai szeretetben nem részesítette a fiút, hamar elküldte otthonról a bécsi nevelőintézetbe, és Batthyány József Sándor végrendeletét kijátszva fényűző életet kezdett folytatni. Lajos nagykorúvá válva ugyan megszerezte az őt illető birtokokat, a pereskedés és – Széchenyi Istvánéhoz hasonló – szabados életvitele az úri körök kedvelt témájává vált. Ezek után valóságos meglepetéssel szolgált a közvélemény számára, amikor az 1830-as reformországgyűlésen a világ dolgaiban tájékozott, a haladás ügye mellett elkötelezett fiatal grófot ismertek meg. Szülei beágyazottsága folytán a bécsi irányhoz igazodó politikát képviselhetett volna, a korábbiak ismeretében viszont logikusnak tűnik, hogy nem lett belőle az udvari érdeket kiszolgáló mágnás. Politikai szocializációjáért éppúgy nemzedéke felelős, mint a szintén királyközeli szülőktől származó, mégis reformpártivá váló Eötvös Józsefé. Igaz, az Árpád-korig visszavezethető grófi családban nem példátlan az ellenzéki szerep, hiszen Batthyány Alajos már az 1790-es országgyűlésen a felvilágosodás eszméi mellett tört pálcát.
Batthyány Lajos meglehetősen gyorsan az ellenzék egyik vezéralakjává vált, 1848 tavaszán pedig kis túlzással általa jöhetett létre az első felelős magyar kormány. Később kiderült, milyen törékeny koalíció állt össze, ugyanakkor a közös elhivatottság és a gróf személye egyesítette a különböző politikai frakciókat. A mára megkérdőjelezhetetlen tekintélyű grémiumnak tagja volt az udvarhű Esterházy Pál herceg, a különböző szabadelvű gondolkodók, Széchenyi Istvántól, Eötvös Józsefen át Deák Ferencig, illetve az egyre radikalizálódó reformerek, élükön Szemere Bertalannal és Kossuth Lajossal. Batthyány személyében fogta össze az eltérő irányultságú személyeket, ő volt a konszenzusos kormányfő, akit mindenki el tudott fogadni – legalábbis 1848 őszéig. Az egyre fojtottabb helyzetbe kerülő magyar kormány mindenképpen alkotmányos úton kívánt eljárni, vagyis fent kívánta tartani a Monarchia egységét, de őrizte a szabályosan elfogadott áprilisi törvényeket és az ország területi szuverenitását. Amikor a hazai közvélemény egyre elégedetlenebbé vált a számára nem kielégítő reformokkal szemben, Bécs viszont árulásnak kezdte láttatni a kormány tevékenységét, míg Jellasics betört az országba, a mérsékelt politika sorsa megpecsételődött. Széchenyi összeomlott, Eötvös elhagyta a radikalizálódó országot, Deák és Batthyány pedig kissé hátralépett.
Harapófogóban
A miniszterelnök 1848. szeptemberi állapotáról Jellasics egyik segédtisztje úgy nyilatkozott, miszerint az egykor szép férfi hullaszerű kinézetű, elkeseredett emberré vált. Az év hátralévő részében a kilátástalanság és a politikai tehetetlenség nyomaszthatta őt leginkább. Miután lemondott és aláírta a Bécsben kinevezett Vay Miklós miniszterelnökségét, feltett szándéka volt új politikai pártot létrehozni az Országgyűlésben. Kossuth őszinte szándékát és hatalmas munkabírását elismerte, de – az addigra jórészt háttérbe vagy külföldre szorult – mérsékelt társaival együtt úgy vélte, vezetésével tragédiába rohan az ország. A Honvédelmi Bizottmány radikalizmusával szemben békepártot kívánt felállítani, ellenfelei viszont többször „hátba szúrták” őt. Tulajdonképpen lemondásra is azért kényszerült október elején, mert hiába tett ígéretet a Ház, hogy rövid távollétében elfogadja a Bécsből kompromisszumos ajánlatot hozó Lamberget nádornak, utóbbit végül meglincselték (beszámolók szerint a felhergelt tömeg a miniszterelnököt is kereste). Ősszel az ellenzéki hangulatú magyar sajtó árulással vádolta Batthyányt, aki egyébként – alkotmányos elkötelezettségét bizonyítva – ragaszkodott hozzá, hogy a változások miatt ismét megválasszák képviselőnek, ezzel kapjon felhatalmazást további politikájához. Nem válik az új vezetés dicsőségére az sem, hogy az újraválasztott gróf mandátumát egészen december végéig vonakodtak kiadni. Akkor is csupán Pázmándy Dénes házelnök személyes közbenjárására ülhetett be végre az Országgyűlés soraiba.
Tisztességes politikus
Batthyány elvhűségét és emberségét számtalan példa bizonyítja. Személyére jellemző, hogy nem pusztán családját féltette és tartotta távol a harcoktól. A szenvedélyes ellenzéki Teleki László grófot például kifejezetten azért küldte Párizsba a kormány nevében, hogy az ország esetleges összeomlása után véletlenül se állíthassák a törékeny alkatú reformert törvényszék elé. Valószínűleg minden porcikájával el kívánta kerülni a fegyveres konfliktust, és nagy erővel ellenezte Kossuth szabadságharcos politikáját, Jellasics előrenyomulását látva azonban maga is beállt katonának – igaz, csatatéren kívül sérülést szenvedett, így a horvátok ellen nem küzdhetett. Noha lemondását követően Batthyány a legtöbb mágnáshoz hasonlóan külföldre tervezett utazni családjával, végül visszatért az országba, sőt egyre csekélyebb számú támogató mellett igyekezett képviselni mérsékelt politikáját. Észszerűnek találta, hogy az új kormány Pestről biztonságosabb helyre költözzön, de javasolta, hogy a képviselők a polgároknak erőt mutatva maradjanak a fővárosban. Tagja volt a békéltető szándékú küldöttségnek, ami egyezkedni érkezett a Bécs felől nyomuló Windisch-Grätzhez. Pontosan tudhatta, hogy tőle legfeljebb rövid fegyverszünetet csikarhat ki, amint azzal is tisztában volt, hogy az ország új alkotmányos állapota rendkívül rozoga lábakon áll és véres háború közeleg. Szerencsétlen módon kettétört politikai pályáját végül nem folytathatta, így azt sem tudjuk, pontosan milyen koncepció mentén képzelte el a nemzet jövőjét.
Hadbíróság előtt
A Windisch-Grätzhez érkező országgyűlési küldöttség tagjaként Deák Ferenccel aludt egy szobában, akinek egyik este kikérte véleményét, valóban lehet-e oka életét félteni. Környezete hiába igyekezett óvni őt a további szerepvállalástól, Batthyány nem kívánt gyáván visszavonulni. Igaz, a későbbi halálos ítéletre nem számított, nem is volt miért rettegnie a várpadtól. Feltehetően letartóztatását követően is megszökhetett volna, a több ízben felajánlott segítséget viszont annak ellenére utasította vissza, hogy hónapokig a szabadba sem engedték ki fogságából. Tárgyalását nyugodtan nevezhetjük koncepciós pernek. Az osztrák minisztertanács egy Batthyány nevét is tartalmazó, bűnösöket részletező névsorral a zsebében küldte Windisch-Grätzet Magyarországra. Később a herceg nevezte meg a vádpontokat, amihez bizonyíték, alátámasztó dokumentumok gyűjtését várta el az apparátustól, bármi áron. A felhozott vádak alapján a korábbi kormányfő elszakította volna az országot az örökös tartományoktól és a császárkirály ellen szervezkedett, ám ezeket könnyen minősíthetjük koholt rágalmaknak vagy szándékos félreértésnek. A vádlott minden kérdésre megfelelt, ám a hadibíró nem tisztességes úton járt el. Egy esetben sajtóértesülések alapján kárhoztatta Batthyányt, kontójára varrta Latour bécsi meggyilkolását, míg a gróf legerősebb érvét, miszerint az uralkodó nem tekinthette őt bűnrészesnek, mivel szeptember közepén meghosszabbította István nádor megbízatását, figyelmen kívül hagyta. Az ítélet ismert: Magyarország első miniszterelnökét megalázó módon kötél általi halálra ítélték, jóllehet a felesége által hozzá juttatott tőrrel előzőleg majdnem sikerült kivéreztetnie magát. Akasztását végül a nyakon ejtett vágások miatt golyó általi halálra módosították.
Az örökség
Államférfi esetében mindig fontos megnevezni az örökséget, amit a későbbi nemzedékekre hagy. Batthyány Lajos legfontosabb vonásaiként a konzekvens reformerséget, az alkotmányhoz való végletes ragaszkodást és jogtiszteletet, amitől nézete szerint nehéz helyzetben sem térhet el egy politikus (részben innen ered Kossuthtal való konfliktusa), vagy széleskörű külpolitikai iskolázottságát említhetjük. Utóbbi határozottan a birodalom egyben tartására sarkallta – a XX. században kiderült, hogy nem hamis veszélyektől féltette az országot. Végső soron olyan államférfit tisztelhetünk benne, aki képes volt konszenzust teremteni – még ha csak időlegesen is – a magyar politika általában meglehetősen szakadozott egén. Antall József nem véletlenül választotta hasonlóan bonyolult átmenet idején a Batthyány-kormányt ábrázoló plakettet miniszterelnöki dolgozószobája falára 1990-ben. Az első felelős magyar vezetés a nemzeti egység jelképeként marad meg az utókor számára.”
Fotó: illusztráció
Eredeti írás: Burillák Marcell
