„Olvasónk idézi fel
Szent Borbála nap közeledtével nagyon sokunkban – akiknek élete jó része a bányászathoz kötődik – felmerül a gondolat, hogy Pécs városa miért feledkezik meg a hősökről. Például a Kossuth-díjas Garai Józsefről, aki közel húsz mentési akciót követően, nyugdíjasként, üzemvezető felkérésére, életét kockáztatva, omlásban rekedt négy bányásztársa kimentésében részt vállalt.
Az üzemvezető, látva azt, hogy a bányamentők a hagyományos vágathajtási módszerrel való kísérletezéssel a még életben lévőket nem tudják kimenteni, Garai Józsefhez fordult, aki új módszerrel, keményebb szénrétegben, egy rókalyukhoz hasonló vágattal érte el az első három embert. A negyedik távolabb lévő társuk megközelítését – akivel nem lehetett kommunikálni – Garai sem vállalta, mert félő volt, hogy az általa kihajtott vágat is beomlik. Ezért kiszállt a bányából. Az üzemvezető a fürdőben könyörgött Garainak és társának, hogy menjenek vissza, és próbálják meg a lehetetlent. Ami végülis sikerrel járt.
Ma már csak ez az ember van az élők sorában, aki a kimentését követően a Honvéd korházban, a fürdetésekor nyerte vissza az eszméletét. Életben maradását égi jelnek tekintette, és a felgyógyulás után azonnal felmondott. Garai József sem él már, de emlékének megőrzésére – ha utcát nem is lehet róla elnevezni a meglévő Garay utca okán – a családi háza falán, amelyben élete nagy részét leélte, egy emléktábla elhelyezésével leróhatná a város a kegyeletét.
T. F.”
Fotó: Laufer L.
Eredeti írás: WALD KATA