Kiképző, rohamlövész, SERE instruktor

Hogyan indult katonai pályafutása?

2009-ben kerültem ide, az akkor még MH Kinizsi Pál Tiszthelyettes Szakképző Iskolába. Az alapkiképzés és a lövészképzés után az újonnan felavatott könnyűlövészeknek indítottak egy kiképzői programot, ami mögött az volt a központi gondolat, hogy újoncként erősek és különösképp motiváltak voltunk. Fél éven keresztül folyamatosan megfigyelt minket egy-egy mentor, csak ezután váltunk teljes értékű kiképzővé. Amikor megalakult az Acélkocka Alap Altiszti Tanfolyam, átkerültem oda. Az évek alatt tartottam felkészítést többek között a Honvédelmi Minisztériumban, a HUNOR mentőszervezet tagjainak, a HUNOR Magyar Űrhajós Program jelöltjeinek és különleges műveleti katonáknak is.

Ilyen sok éves tapasztalattal mit mondana, mi tesz valakit jó kiképzővé?

Hihetetlenül fontos az alakiság, hiszen amellett, hogy a mindennapok része, aki bevonul, az a kiképzőjét látja először, őt tartja mintának. Ahogyan megjelenik, ahogy kommunikál, ahogy viselkedik – az újonc benne látja magát a honvédséget. Igaz, hogy egységes az alapkiképzés, de az én katonáim mindig kicsit rám fognak hasonlítani, hiába tart nekik más is foglalkozást. Emellett fontos a rugalmasság és a szakmai tudás kettőse, hiszen sokszor akár percek alatt változnak a foglalkozások körülményei, ez azonban sosem mehet a kiképzés rovására. Azt gondolom, jó, ha a kiképző az átlagostól jobb kondícióval rendelkezik, illetve a magabiztosság is elengedhetetlen, hiszen tudni kell kiállni mások elé és vezetni őket!

Idén májusban megkapta a rohamlövész felvarrót. Hogyan épül fel egy ilyen tanfolyam?

A nulladik hét alapvetően a felkészítésről szólt, az elméleti oktatás mellett minden nap megvolt az általános testnevelés is. Ezután öt héten át gyakoroltuk a tereptant, a fegyverkezelést, illetve főleg kisalegység harcászatot, így felderítést, lesállást, rajtaütést. Ahogy telt az idő, a körülmények és a feladatok egyre nehezedtek, mi pedig egyre fáradtabbá váltunk. Nagyon kevés időnk volt elaludni, vagy ki- és visszapakolni mindent a zsákból, esetleg kiüríteni a körletet. Szerintem azért, hogy még ennyire stresszes körülmények között is megtanuljuk a problémákat figyelmen kívül hagyni. A fájdalom, a rossz időjárás, az éhség és fáradtság, esetleg káosz a zsákban, de még a higiénia hiánya sem vonhatják el a katona figyelmét a harcról. Mindig a feladat volt az első, semmi más nem számított.

„Mindenki a ’halálán’ van. Látom a beesett, bamba, fáradt tekinteteket, a szemekben nincs se értelem, se élet. Én is egy vagyok közülük: síri csendben csak megyek előre, csak ezen legyek túl!” (naplórészlet)

Nehezítette más körülmény is a feladatok végrehajtását?

A második héttel kezdődött az ételmegvonás időszaka, amikor lecsökkentették a napi adagunkat. Eközben elindult a „kifárasztás” hete is! Vezettem naplót, úgyhogy nagyjából tudom, mikor mennyi idő jutott pihenésre és azon a héten hat nap alatt összesen aludtunk tizenegy órát. Akkor tényleg nagyon fáradt voltam. Nem csoda, hogy már a nulladik héten lefeleződött a csapat. A mintegy százharminc jelentkezőből harminchatan fejeztük be a tanfolyamot, ebből huszonhatan kaptunk felvarrót.

„Együtt szenvedtek, küzdötök, áztok-fáztok, káromkodtok és közben biztatjátok és segítitek egymást, tartjátok egymásban a lelket. Az egész napos fegyverkezelés után délután ötkor lerogytok egymásnak háttal, úgy, hogy aznap még nem ettetek semmit… a másik tegnap eldugott két szelet kenyeréből kapsz egyet.” (naplórészlet)

Mi motiválta arra, hogy jelentkezzen egy ennyire embert próbáló tanfolyamra?

Elsősorban a kihívás. A harcászat miatt az Acélkockánál jobban tudtam volna kamatoztatni az ezen szerzett tapasztalatot, itt a Speciális Felkészítő Részlegen inkább az egésznek a pszichológiáját tudom átadni. El tudom mesélni, hogy milyen az, amikor az ember hihetetlenül fáradt és éhes, de – akárcsak egy túlélő szituációban – mennie kell tovább.

A naplóírás ötlete honnan jött?

A legfontosabb az élni akarás! Katonaként nem foglalkozhatunk azzal, hogy mennyire embert próbálók a körülmények, muszáj, hogy az elménk pozitív maradjon. Nekem az segített, hogy a napló által volt kihez szólnom, mert úgy írtam bele, mintha valakinek beszélgetés közben mesélném a történéseket. Előfordult egyszer, hogy a fáradtság miatt még vártam is a másik válaszára! Emellett így biztos, hogy emlékszik az ember, utólag több olyan részletet olvastam benne, amiről egyébként teljesen elfelejtkeztem volna, ha nem írom le. Vissza lehet idézni a hihetetlenül rossz, de a legjobb pillanatokat is!

Mikor kezdett el a SERE kiképzési rendszerrel foglalkozni?

2022 tavaszán kerültem át véglegesen ide, az MH Altiszti Akadémiára, azonban korábban is besegítettem a felkészítésekbe. Az általam oktatott területekkel, tehát a menedéképítéssel, az alpintechnikával és a tereptannal már korábban is foglalkoztam, hiszen a túlélés az alapkiképzésnek is a része.

Nemrég fejezte be a svéd SERE instruktori tanfolyam nyári részét. Ez hogyan épült fel, melyek a legemlékezetesebb mozzanatai?

Az eleje, az Alpha szint nagyjából arról szólt, hogy túl kellett élni, vagyis le kellett győzni a természetet. Nem volt zárógyakorlat, hanem egy kétnapos versenyt szerveztek, a második reggelen, hajnali négykor az volt az első instrukció, hogy át kellett úsznunk a folyót, a felszerelésünket beletehettük egy zsákba, hogy valamelyest megóvjuk, bár így is sokaknak teljesen átázva kellett folytatniuk a napot. A Charlie szintű feladatok közül a fogságban való túlélés, a menekülés különféle formái, és a városi túlélés mellett a hőkamrára emlékszem legtisztábban. A negyvenöt fokos sivatagi körülmények szimulálását a dzsungeli váltotta fel, annyira párás volt a levegő abban a teremben, hogy nedvesebbek voltak a ruháink, mint amikor az ember kiveszi őket a mosógépből. Életemben nem voltam még olyan fáradt, mint akkor, nem is tudtam, hogy ilyen egyáltalán létezik. A vége felé már az öltözködés is percekig tartott, minden egyes ruhadarab felvétele után le kellett ülnünk pihenni. Én mindig próbáltam figyelni és egyben eltanulni, hogy az „őslakosok”, a svédek hogyan dolgoznak, melyik feladatra mit visznek, ami sokszor jól jött.

„Hát persze, hogy az volt az első feladat hajnali négykor, hogy ússzak át a folyón… nem panaszkodásképp, de említettem már, hogy hideg van?! Aztán hogy ápoljam a svéd-magyar kapcsolatot, tájékoztattam a legközelebbi kiképzőt, hogy utálom ezt a képzést (…) és miután kiröhögtük magunkat, hozzátettem: téged is utállak.” (naplórészlet)

Az, hogy itthon már évek óta foglalkozott a területtel, jelentett esetleg valamennyi előnyt másokhoz képest?

A svédek fele vadász volt, illetve szerintem náluk az alapkiképzés során is nagyobb hangsúlyt kap a túlélés. Jött egy dán katona, aki korábban megnyert egy túlélő valóságshow-t, miután három hónapot töltött kint egyedül az erdőben, két észt katona pedig a különleges erőktől érkezett, úgyhogy a legtöbbeknek volt valamilyen előzetes tapasztalatuk és felkészültségük. Még ha hozzájuk képest nem is jelentett előnyt, jól jött a meglévő tudásbázisom, sok időt spóroltam például a menedéképítéssel azáltal, hogy egy olyat készítettem, amit korábban már ezerszer csináltam, így több időm maradt fát gyűjteni és tüzet rakni.

Bár még hátra van a képzés téli része, mit mondana, szerzett olyan tapasztalatokat, amiket az itthoni rendszerbe mindenképp beépítene?

Azt látni kell, hogy míg mi két éve foglalkozunk központosítva ezzel, a svédeknél már több évtizede kiépült a rendszer – a tudás mellett ott adott a kiképzőgárda, az anyagi háttér, az infrastruktúra, illetve a jogszabályi háttér is, ami különösen jelentős például a fogsásba esés résznél. Több gyakorlatot beemeltünk már az épülő rendszerünkbe, de olyan is van, amit itthon jobbnak látok. Menedéképítésnél, illetve tűzgyújtásnál kint például csak egy-egy módszert mutattak nekünk szituációspecifikusan, mi viszont igyekszünk minél többet előre elkészíteni és ha van rá mód a kiképzendők előtt be is mutatni, hiszen sosem lehet tudni, hogy pontosan milyen körülmények között kell az embernek túlélnie, ezért jobb a lehető legtöbb eshetőségre felkészülni.”