„Mindenkit meg akarok tanítani karatézni!”

Először is engedje meg, hogy gratuláljunk az elismeréshez. Elsősorban a sporteredményeit, vagy a nevelési tevékenységét ismerték el?

Ezt a régóta létező díjat azoknak ítélik oda, akik Szolnok sportéletéért és a fiatalok egészséges életmódra neveléséért tesznek. Természetesen számítanak az eredmények is, vannak például világbajnoki érmes tanítványaim, de az elismerés alapvetően a sportvezetői munkámnak szól.

A díj névadója, Shihan Furkó Kálmán [a Shihan szó mestert jelent japánul – a szerk.] önnek is mestere volt. Állítólag az egyik vizsgáján olyan kemény párharcokba küldte, hogy végül bordatörésekkel ment kórházba, de teljesítette a szintet. Hogyan emlékszik rá, milyen ember volt?

Fontos tudni, hogy a kyokushin karate, amit mi űzünk, KO-ra menő küzdelmekből áll és teljes erőből bevitt technikákat alkalmazunk. Ez a vizsga tehát nem volt egyedi eset. Ami Shihan Furkó Kálmánt illeti, nevezhetem megosztó személyiségnek. Sokan nagyon tisztelték és szerették. Én hálás vagyok neki, amiért tanított, de egyaránt láttam erényeit és hibáit. Alapvetően nagyon kemény és magas követelményeket támasztó ember volt, aki nem fogadta el a félrebeszélést. Ha azt mondta, hogy ötven ellenfeles edzés következik, akkor azt megcsinálta az ember. Amennyiben nem sikerült neki, leült és elgondolkodott a saját helyén.

Gyerekkorában szülővárosában, Hajdúdorogon nem volt lehetősége egyesületbe járni, de egy fiatal karatés fiú foglalkozott önnel. Ezzel a segítőkészséggel fordul ön is most az új generációhoz?

Igen! Furkó Shihannal készült egy interjú élete utolsó éveiben, amiben megkérdezték, hogy mi volt a legnagyobb hiba, amit elkövetett. Ő ritkán teregette ki a gyengeségeit, de erre válaszolt: legnagyobb hibájaként azt nevezte meg, hogy mindenkit meg akart tanítani karatézni. Ezt a hibát sajnos én is elkövetem minden nap… persze ez olyan értelemben nem baj, hogy a Testnevelési Egyetemen erre esküdtünk edzőként. Ha valaki tanítványként odajön hozzám, akkor én mindent elkövetek, hogy a tőle telhető legmagasabb teljesítményt érje el. Értelemszerűen a tanítványok változó motivációval érkeznek, nem szeretne mindenki világbajnok lenni. Ugyanakkor a karate az én értelmezésem szerint nem feltétlen a világbajnoki címhez vezet, hanem egy utat kínál, amit végig kell járni. Ugyanolyan út ez, mint bármelyik másik művészeté, ezért hívjuk harcművészetnek.

Tudom, hogy más sportokban is otthon van. Hol tart most a kendó nevű japán kardforgatással való ismerkedésben és hogyan mutatná be ezt a sportot, mennyire hasonlítható a patinás magyar hagyományokkal rendelkező olimpiai víváshoz?

A kendó japán harcművészet, amiben bambusz karddal küzdünk. Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter 2. danos kendós, én jelenleg 1. danosként követem őt. Szerencsés vagyok, hiszen csak három éve űzöm ezt a sportot, de a dan alatti fokozatúak bajnokságán már szereztem két dobogós helyet. De nem is ez a lényeg, másfelől közelítem meg a dolgot. A harcművészeteknek van egy olyan szintje, nagyjából 5. dan fölött, amit már csak azok érnek el, akik tanítanak és a gondolataikat megosztják. Ehhez a szinthez hozzátartozik, hogy itt már egy másik harcművészeten keresztül is meg kell tudni világítani a sajátodat. Ezért én is beálltam kezdőnek kendósként, és teljesen más szemszögből láttam a harcot magát. A karate és a hasonló sportok természetesen sok elemből épülnek fel, de a piramis csúcsa mégiscsak a harc. Amikor odaállunk egymás elé, és az egyikünk győz. Ha vesztek, ha nyerek, mindenképpen tanulok belőle. A kendó így jött be az életembe. Nagyon szeretem, bár sajnos csak annyi időt tudok ráfordítani, hogy szinten tartsam magam.

A korábban említett hajdúdorogi fiú, aki segített karatézni, ejtőernyős alapképzésben részesült, ami nagyon inspirált engem. Akkor már hallottam Furkó Kálmánról és a szolnoki deszantról, az ejtőernyőzés és a karate pedig gyerekként teljesen misztikus dolgok voltak számomra. Azt gondoltam, hogy talán majd egyszer én is a nagy emberekkel együtt ugorhatok. Természetesen, ha az első alkalom után valaki azt mondja nekem, hogy egyszer majd én vezetem az ejtőernyős kiképzést a Magyar Honvédségben, akkor kinevetem őt.

Viszont olyan bajtársias és baráti közegbe kerültem, amit sehol máshol nem tapasztaltam. Bármilyen alakulatnál szolgáltam, az egészet összefűzte az ejtőernyőzés. Visszakanyarodva Furkó Kálmánra, az első könyv, amit tőle kaptam a pápai ejtőernyősök történetéről szólt. Nem véletlenül ezt a könyvet kaptam tőle. Ő látta bennem, hogy szeretem ezt csinálni.

Végezetül: kiképzőként mit tanácsolna azoknak, akik ejtőernyős katonák szeretnének lenni?

Jelentkezzen katonának az egyik toborzó irodában, vagy online. Természetesen az egészségügyi állapot a legfontosabb, amiért tenni kell. Én amióta katona vagyok minden évben kiváló szinten teljesítem a felmérést. Ez nemcsak a személyes példamutatás miatt fontos, alapvetően elengedhetetlen: fontos, hogy az ember mentálisan is erős legyen, illetve, ha van lehetősége, valamilyen harcművészetet gyakoroljon – hasznára lesz. A Magyar Honvédségben – ha egészségügyileg alkalmas rá – teljesülhet az álma, hogy ejtőernyős lehessen.”

Fotó: honvedelem.hu archív
Eredeti írás: Burillák Marcell