Kína rendületlenül lopja az orosz haditechnikát, de Moszkvát ez nem zavarja
szerkeszto 
„Hszi Csin-ping kínai elnök legutóbbi, 2023 márciusi látogatása (2023 március) nem hozott politikai elmozdulásokat, miként Vlagyimir Putyin októberi pekingi vizitje sem. Nincsenek lényeges jelei a téli Olimpián meghirdetett „korlátok nélkül kapcsolatoknak”, és azóta Kína előnyösebb helyzetbe jutott Oroszországgal szemben a védelmi ipar terén is. Vlagyimir Putyin háborújának egyik rejtett, de létező és növekvő költsége a Kínával való haditechnikai viszony, amiből Peking egyre többet profitál, Oroszország pedig egyre többet veszít.
Oroszország és Kína több mint három évszázada szomszédok és riválisok a Távol-Keleten
Ennek ellenére a köztük lezajlott katonai konfliktusok száma viszonylag csekély. A modern kori katonai kapcsolatok az 1920-as évekre nyúlnak vissza, amikor az új bolsevik rezsim még a Kuomintangot (a mai Tajvan vezető politikai erejét) támogatta. Mao Ce-tung erőit még a világháború során is „hanyagolta”, mert komolyabb harcra alkalmatlan népségnek tekintette.
A világháború után fordult a kocka, amikor kiderült, hogy a kínai polgárháborúban győztes maoista rezsimet nagyon komolyan kell venni. Sztálin átállt a Kínai Kommunista Párt oldalára, és 1945-ben átadta neki Mandzsúriát és annak teljes nehéziparát.
Enélkül nagyon nehezen született volna meg a kínai védelmi ipar
1948/65 között Moszkva gyakorlatilag előfeltételek nélkül, ingyen adott át katonai technológiákat Pekingnek, köztük azokat a rendszereket is, amely megalapozták Kína saját repülőgépiparát. Egyedül azt az elvárást támasztott, hogy a Kínai Népköztársaság fogadja el a Szovjetunió vezető szerepet a kommunista galaxisban és ne tévedjen külön útra.
Jó ideig ez működött is. A szovjeteket az sem zavarta, hogy Kína „továbbfejleszti” az orosz harci gépeket, és saját modelleket hoz létre, megalkotva a J-5 és J-6 vadászrepülőket. Mindezekről természetesen pontosan tudtak, de akkor még bőven megérte nekik. Azért, mert így nem kellett folyton ázsiai hátuk mögé pislantaniuk, miközben Európában gyakorlatilag a NATO-val lettek határosak. Szergej Radcsenko történész szerint ez sokkal jobb üzlet volt Moszkvának, mint nekiállni egész Szibéria katonai fejlesztésének.
Szovjet típusok „átvételével” alkották meg Kína első ütőképes sugárhajtású bombázóját, melyet egészen a közelmúltig fejlesztgettek a kínai technikusok. Donald Trump elnöksége idején a típus egyik nyugíjazott változatát elő is vonszolták a hangárból, és őrjáratra használták a Dél-kínai-tengeren. A gép a szovjet Tupoljev Tu-16 szimpla lekoppintásával született meg (NATO-kódja „Badger”).
Moszkva később megbánta a nagy jóakaratot
Kína nem tartotta a szavát, hogy alárendeli magát Moszkva vezető szerepének, ezért a két óriás stratégiai partnersége a hidegháború során rohamosan romlott. A hirtelen elhidegülés eljutott egészen a nukleáris konfliktus peremére (1969).
A válság lecsengésével Moszkva be is szüntette a haditechnikai adakozást, és átállt az eladásokra. A szabadalmi és technikai lopásokkal továbbra is tisztában voltak, de legalább pénzt kaptak cserébe.
A ’70-90-es években Kína saját hadiipara még messze nem állt azon a szinten, hogy lemondhasson a szovjet termékekről, amelyek globálisan versenyképesek és sokkal jobbak is voltak. Moszkva átnyergelt az úgy nevezett taktikai (azonnali) eladásokra, tekintettel a Szovjetunió rohamosan gyengülő gazdaságára és romló fizetési mérlegére.
Ebben a periódusban esett a szovjet vezetés csapdába: azonnali eladások és a hosszú távú veszteségek. Ez ma is fennáll.
A szovjet, majd az orosz kormányzat következetesen a rövidtávú álláspontot képviseli, és folytatja fegyvereladásait Kínának, még akkor is, ha jól tudja, hogy keleti partnere lankadatlanul másolja a termékei, hosszú távon rombolva az orosz technikai fölényt.
Kína egyre kényelmesebb pozícióból képes fejleszteni saját fegyverrendszereit és csökkenteni az orosz befolyást, valamint több szektorban is behozni vagy akár megelőzni Oroszországot. Ez vonatkozik az 5. generációs vadászgépekre, a repülőgéphordozókra, a kiberfegyverzetre és immár a hiperszonikus rakétákra is.
Kínának például már van saját fejlesztésű lopakodó vadászbombázója (a képen), miközben Oroszország még mindig nem tudta hadrendbe állítani saját típusát, a Szu-57 (PAK-FA) modellt, ami pedig Putyin szeme fénye, és az elnök több légierő-parancsnok fejét vette a késlekedés miatt.
Moszkva ráadásul elveszítette legesélyesebb vásárlóját, Indiát is, aki nem tartotta a modellt kielégítőnek, és jelenleg inkább Kínával tárgyal a színfalak mögött.
Orosz szemszögből még rosszabb a helyzet a repülőgéphordozók terén. Egyetlen anyahajója, a 40 éves Kuznyecov admirális éppen hogy hazavergődött a szíriai partokról, és azóta egy pétervári dokkban vár további sorsára. Ráadásul a felújítás során tűz ütött ki, és két orosz matróz életét vesztette (a képen).
Emiatt nem tud Oroszország nem tud jelen lenni a világtengereken, mert másik hordozóját (akkor még Ukrajna közvetítésével) éppen Kína szerezte meg. Azóta a pekingi vezérkar és hadiipar két saját fejlesztésű hordozót is képes volt produkálni.
Néhány parádés lenyúlás
Az 1996-ban debütált J-11 volt az első olyan kínai repülőgép, amelyet a Szovjetunió bukása után gyártottak, és amely jelentős orosz inputot tartalmazott. A történet az orosz Szu-27 többcélú vadászrepülő másolásával kezdődött, amit a Kreml – akkor még – örömmel fogadott.
Kína azonban váratlanul felmondta a megállapodást, és megkezdte a típus önálló gyártását. Eddig 400 darabot termelt belőle, ami Oroszország számára 30 millió dolláros veszteséget jelent – gépenként.
A módszer „szabványos” működési eljárás lett Kínában. Amikor Peking a J-11 fejlesztése mellett döntött, a legegyszerűbb módszer az orosz Szu-27 (Flanker) megvásárlása volt. Az oroszoknak akkor az tűnt fel, hogy a kínai fél rengeteg tartalék motort is igényelt, jóval a normális szükséglet felett. Az új kínai gépet gyakorlatilag ezekre „építették rá”, mivel a hajtóműgyártásban Kína még nem volt elég erős.
Hasonló sorsra jutott a Moszkvától vásárolt Szu-33-as vadászgép is, amiből a kínai J-15 megszületett – szintén orosz jóváhagyás nélkül.
Van más is…
A kínai védelmi ipar orosz gyártású rakétavédelmi rendszereket is vásárolt, másolt és „adaptált”. Hat évvel az első orosz S-300 megszerzése után Kína már elkészítette saját példányát, a HQ-9-et. Ez már fájt Oroszországnak, mert a rendszer volt az egyik legkelendőbb katonai árucikke a feltörekvő országok felé (Egyiptom, India, Vietnám), de most Kína kiszorítja őket – a saját termékükkel.
A tendencia a legfejlettebb rendszerekkel is folytatódik, miután Kína 2014-ben megvásárolta a legmodernebb S-400-at, majd 2018-ban megkezdte rajta saját „továbbfejlesztését”.
Korlátozott lehetőségeinek tudatában Oroszország megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni ebből a szorult helyzetből, miközben igyekszik megóvni ázsiai pozícióit. Ezért nem kezd kereskedelmi háborúba Kínával, hanem berendezkedik arra, hogy a minimális hasznot beszedje, és saját tartalékait megóvja. A Rostec nevű állami hadiipari komplexum sorra lép vissza a globális piacokról, és ebbe az űrbe Kína örömmel hatol be.
A növekvő piaci függőség legfőbb oka az, hogy az Ukrajna elleni háború a tervezettnél jóval nagyobb orosz kapacitásokat köt le, és a nyugati szankciók förgetege az alapellátást is veszélyezteti. Eközben viszont Kínának egyre nagyobb a hardvertataléka, ami politikai fegyvert ad a kezébe.
Nem teljesen igaz, hogy Kína nem segíti Oroszországot az ukrajnai háborúban
Peking rendkívül óvatos abban, hogy mekkora és milyen részt vállaljon Vlagyimir Putyin erőfeszítéseiből, és eddig nem látni ebben jelentős közeledést. Mégis, tavaly februárban a kínai AVIC International már szállított alkatrészt szállított az orosz Szu-35-ös vadászrepülőkhöz, melyek Oroszország elsődleges fegyverei Ukrajnában. De ez csak 1,2 millió dollár értékű juttatás volt, vagyis gyakorlatilag jelentéktelen és nem feltűnő.
A számítások szerint a háború két évében Kína legfeljebb 12 millió dollár értékben és kerülő utakon, azaz leányvállalatokon vagy harmadik országokon keresztül szolgált Oroszországnak. Ezek egyike sem volt komplett fegyverzet, hanem csak alkatrészek. A politikai gesztusok tehát léteznek, de valódi segítség nem.
A Kommerszant című lap szerint az Kína azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a kulcsfontosságú termékek teljes skáláját gyártsa, és globális vezetőként birtokolja az összes magas technológiát. Oroszország esetében viszont csak a technológia minimális készletezéséről van szó, ami versenyben tartja a Nyugattal, hogy ne maradjon le végzetesen a fejlődésben.
Az újjáalakuló Kína-Oroszország védelmi kapcsolat így mindkét félnek előnyös, de Kína végső soron sokkal többet profitál belőle.”
Címlap fotó: © Technológia: Euronews
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
