Pontosan az következett, amit a főhadnagy úr mondott:
– Švejk, te lator, ha szolgálni akarsz, akkor drónnal fogod szolgálni a globális biztonságot. Így került a derék Švejk a fegyvertárba, ahol megtanult a drónokkal bánni. Ez a szolgálat nem tréfadolog, az ember egyik lába levegőben, a sírban, meg a börtönben van. Švejk azonban csöppet se félt. Tiszta lelkiismerettel vezérelve a kísérő leveleken ellenőrizte a mennyiséget és tartalmat, majd rakosgatta a polcokra az érkező tárákat. Töretlen jókedvét mi sem bizonyította jobban, mint messze szálló nótázása, mellyel örökös idegfeszültség alatt tartotta a latrinákon egyébként is tífuszos hasgörcsöktől sápadozó gyengélkedősöket.
– Strassburg, óh Strassburg, du wunderschőne Stadt, lefagynak a bütykeim a muszka hó alatt. Katona leszek én, NATO katonája, érmet tűz mellemre Ursula leányka…
A nóta szövegét mindig rögtönözte, a dallamra pedig senki nem ismert rá, de Švejk hangja bátran hirdette a derék katona vitézségét.
Egy napon inspekció érkezett az arzenálba. Barakkról barakkra, katakombából katakombába járva ellenőrizték, hogy a haderő szolgálati rendje a megfelelő mederben folyik. Švejk barakkjába érkezvén első pillanatban észrevették a magasabb elöljárót képviselő urak, hogy raktárban sajátos rend uralkodik. Egyesek ezt égtelen káosznak nevezik a civil körökben, de aki volt már katona, különösen pedig, ha ismeri a derék Švejket, megelégszenek a sajátos rend kifejezéssel. Azt első pillanatban még az avatatlan szemek is felfedezhették, hogy a helyiség sarkában egy felhasított kencés hordóban tűz lobogott. A polcok háromnegyede üresen állt, a maradékon lévő ládák és konténerek zöme pedig nyitva.
Švejk éppen egy ládát aprított, páros lábbal ugrált rajta, s a szilánkokra zúzott deszkadarabokat rugdosta a rögtönzött kályha felé. A hordó-kályha hasadékán előbukkanó lángnyelvek közel nyaldostak egy polchoz. Švejk egy léccel meg akarta igazítani a tűz magját, de a lángok ekkor még közelebb csaptak egy szárnyszerű alkatrészhez.
Az inspekciót vezető ezredes mellett álló törzstiszt felkapta az ajtónál lévő poroltót és fehér felhőbe burkolta előbb a kályhát, majd a derék katonát, aztán hamarosan az egész raktárbelsőt, a magasabb elöljárót képviselő bizottsággal, az ezredes úrral és saját magával együtt. Amikor a por elült valamelyest, az ezredes kiadta a parancsot:
– Švejk, menjen az őrszobára.
– Jelentem alássan, nem mehetek, mert az az előírás, hogy este hatig itt legyek, akkor váltanak le. A lőszerraktárat valakinek mindig őriznie kell, nehogy baj legyen. Az inspekció visszavonult. A visszavonulást csak képletesen értelmezheti a katonai életet nem ismerő olvasó, ugyanis mindenki maradt egyhelyben, csupán az ezredes arcán jelent meg a környezete által ismert szürke árnyalat, mely után vagy migrén gyógyszerért futtatták a pucerét, vagy órákig álltak merev vigyázban, hallgatva az ordítását.
Most a csend tartama alapján a törzstiszt intett hát a pucernek, aki futvást indult az ezredes úr migrén piluláiért.
– Mit művel itt maga? – kérdezte a derék katonától.
– Jelentem alássan, az ezredes úrnak – vágta magát vigyázzba Švejk – helyet csinálok a következő szállítmánynak.
– És hogyan teszi ezt, úgy, hogy elégeti a raktári készletet? – sziszegte az ezredes.
-Jelentem alássan, csak az észszerűség határán belül – ordította Švejk.
– Miféle észszerűséget emleget itt maga nekem? – nyögte erőlködve az ezredes, s közben fájdalmasan sandított az ajtó felé, jön-e már az a pucer a pilulákkal.
– Jelentem alássan, – üvöltötte a derék katona, akinek a fülei még mindig tele voltak a tűzoltás porától – úgy áll a dolog, hogy a papírok és a ládák egyeztetését végzem, s emellett még melegednem is akad alkalom.
Közben végre befutott a tisztiszolga, meghozta a migrén gyógyszert, melyet az ezredes olyan átszellemülten vett magához, mintha a gyónás utáni „corpus christi” lenne, mely egyszerre megszünteti a bajokat, eltörli a bűnöket és…juhé-de-csudijó…, de ezt a gondolatot inkább most elhessegette magától az ezredes úr. – Fejtse ki! – parancsolta egészségesebb hangon, amire a derék katona el is kezdte:
– Jelentem alássan, én csak egy hülye vagyok, de mint Európa védőbástyájának katonája azt még én is észreveszem, hogy a ládák és a velük együtt érkező papírok sosem tudnak passzolni. Ha teszem azt a papírokon száz láda szerepel, akkor az én polcaimra hatvannál több sosem jutott el. Persze, tudom én, hogy nagy a sereg és sok barakkban sok polc van, de a maradék ládákat aki megkapja, az honnan tudja papírok nélkül, hogy mennyit hoztak? Tudom, az őrmester úr egyszer elmondta nekem, hogy nagyon egyszerűen, mert megszámolhatja, mennyi. De ha meg is számolja, biztosan annyi-e vajon? Mert nem lehet, hogy valaki másnak is vittek belőle, akinek szintén nem mondták, hogy az nem itt ennyi, hanem amott, ahol megszámolták papír nélkül és valamennyi volt? És akkor, azon a másik helyen miből fogják tudni, hogy azt nem is ott kell megszámolni, hanem a korábbi helyen? –
Az ezredes arca az átmeneti enyhülést követően ismét szürkére váltott. – Csak nem azt akarja ebből kihozni, Švejk, hogy a papírokon több ládát kap, mint a valóságban?
– Pontosan ezt mondom, jelentem alázatosan. És ez még nem is minden, kérem szépen – tette hozzá egy cipőboltost meghazudtoló, affektáló hangon – de ahogy mondtam, ha mondjuk száz ládáról van papír és legfeljebb hatvan láda érkezik, annak meg a fele üres. Na ezeket az üres ládákat és a láda nélküli papírokat égetem én el időnként, észszerűség határán belül.
– Miicsoodaa?! – ordította el magát az ezredes azon a hangon, amit a törzstiszt urak olyan jól megismertek a merev vigyázzállásaikban hallgatott tirádák során. – Üresen érkeznek a ládák? – harsogta az ezredes.
– Jelentem alássan az ezredes úrnak, üresen – felelte a derék katona. – De ne tessék izgulni az ezredes úrnak, már ha szabad ilyet mondanom egyáltalán, mert én ezt a részét megfejtettem a dolognak – mondta büszkén Švejk, s ezúttal elégedett mosoly jelent meg az arcán.
– No, rajta, fejtse ki – parancsolta az ezredes.
– Jelentem, a papírokon mindig „drón alkatrész” szerepel. Ami ládákban találok valamit, azok meg is egyeznek a papírokkal, az egyikben egy szárny van, a másikban egy cső, a megint másikban egy farok és így tovább. Ezeket, ha valaki ért hozzá, kellő ügyességgel összerakva repülő alkalmatosságokat lehet építeni, amik aztán potyoghatnak a muszka nyakába, karácsonyi ajándéknak. A hiányzó ládákról nem tudok nyilatkozni, mert azok az őrmester úr szerint valami másik raktárban lehetnek, de a hozzám érkező ládák felében érkeznek a repülő darabok, a másik felében pedig a levegő, ami kell majd, hogy a szárnyaik ne csak dísznek legyenek rajtuk. Mert azt semmiképpen nem tudom feltételezni, bármennyire hülye is vagyok, hogy más miatt nem passzolnak a kísérő levelek és a ládák sosem. Például lopás, sikkasztás, feketepiacon történő értékesítés, megvesztegetés érdekében többszörös számlázás, a korrupciótól átszőtt, általános- társadalmi, vagy az elitet bekebelező erkölcsi romlás miatt – bólogatott joviálisan a derék katona.
(Donki 3olte)